Északkeleti Fejedelemségek

Fehérkendős Tork irománya az Északkeleti Fejedelemségekről Korvathot először a tenger felől pillantottam meg. Ha szárazföldön érkezem, talán más véleményem alakult volna ki az Északkeleti Fejedelemségekről. Így azonban azt hittem, gazdag vidékre jöttem. Már a kikötő bejárata is olyan volt, amilyet kevés helyen látni. Két hatalmas bástya állt a víz két oldalán. Olyan közel egymáshoz, hogy két nagyobb evezős hajó még elfért volna közöttük, három már aligha. A köveken hajítógépek sorakoztak, a falakon íjászok jártak fel-alá, az egyik magaslaton pedig világítótorony mutatta az utat az ideérkező hajóknak. A kapitányunk szerint egykor ötszáz, talán hatszáz méter széles is lehetett az öböl szája. Az itteniek aztán nemzedékről nemzedékre szűkítették. Fogalmam sem volt, igaz-e, de most így néz ki, azt viszont látom. Egy biztos, azt magas világítótornyot még ma megmászom, mert tudni akarom, milyen messzire lehet ellátni onnan. A kapitány azt is elmesélte, hogy aki az országot a Farkas Fogak közül látja meg először, az a bőséget is megérti. Szeretem, ha egy új hely a legszebb oldalát mutatja, és ha ehhez egy helyi babona kell, hát legyen! De az látszik, hogy aki ellenséges hajóval akar Korvathba jutni, annak rossz napja lesz. Az öböl mögött viszont megváltozott a tenger. Odakint még rendesen dobált bennünket, bent pedig úgy simult ki a víz, mintha tóra érkeztünk volna. Kiváló kikötő. És ahol kiváló kikötő van, ott előbb-utóbb megjelennek a kereskedők. Ahol pedig kereskedők vannak, ott valaki biztosan meggazdagszik. Korvathban többen is megtették. A kapitány figyelmeztetett, hogy ne induljak el csak úgy az országban. Menlevél kell. – Nekem? – kérdeztem meglepődve. Nem mintha korábbi utazásaim során nem találkoztam volna furcsábbnál is furcsább szabályokkal. Főleg az előző kikötő után, Sundralban. – Neked. – vágta rá szinte egyből. – Karavánőr vagyok. – Attól még kell menlevél. Ez legalább világos beszéd volt. El is intézte nekem. Kapott a legénységből, akinek kellett, én pedig egy olyan iratot, amely igazolta, ki vagyok, honnan érkeztem és miért mászkálok olyan földön, ahol egyébként semmi keresnivalóm. Később megtudtam, hogy vannak városok, ahol enélkül a kapun sem engednek át. Érdemes tehát vigyázni rá. A papír könnyebb, mint egy kard, de errefelé mégis több kaput nyit meg. A kapitány szerzett nekem munkát is. A Vardaváradi Kereskedelmi Társaság keresett fegyveres kísérőt egy szállítmány mellé. Egyetlen kis szekér, néhány ember, értékes rakomány. Szinte az egész országon át kellett kísérni, egészen a Nagy-folyó torkolatának vidékére, az egyik Nyssarával határos fejedelemségbe. Nem kérdeztem, mi van a ládákban. Ha tudnom kellett volna, csak elmondanák. Ha pedig nem mondják el, jobb, ha nem tudom. A Társaság Korvath Szellős-negyedében tartotta fenn az épületét. Már az odavezető út többet elmondott a városról, mint bármelyik helybéli. A kikötőtől távolodva először olyan utcákon jártam, ahol az ember még könnyen megfeledkezhetett arról, milyen gazdag városba érkezett. Sár, nád, tömött falak, egymás mellé szorított kunyhók. Aztán megjelentek a faházak. Egy-, néhol kétemeletes épületek, műhelyek, raktárak, hivatalnokok és szolgák. Végül előttem állt a fal. Öt-hat méter magas lehetett. Odabent pedig egyszerre szélesebbek lettek az utcák. Innen a név: Szellős-negyed. Kőházak, gazdag kereskedők, nemesek, szobrok. Az embernek nem kellett megkérdeznie, hol bujkál Korvath pénze. Hát, itt lakik, ahogy maga a Társaság is. Furcsa hely ez a Korvath. Később, amikor már láttam az ország többi részét, még furcsábbnak tűnt. Van színházuk. Hatalmas könyvtáruk. Még külön iskola is, ahol írnokokat képeznek. Ha valaki csak Korvathot látja, az Északkeleti Fejedelemségekről semmit sem látott. Ezt akkor még nem tudtam. Két nappal később elindultunk. A szekér nem volt nagy, de nehéz volt. Két ló húzta, és az első mérföld után biztos voltam benne, hogy az út lesz a legnagyobb ellenségünk. Elkezdődött az esős évszak. Még járható volt a vidék. De a kerék alatt már puhult a föld, az ég pedig egyre gyakrabban borult be. Ezért hajtottam a többieket. Nem örültek neki, ahogy én sem. Valahogy a nap hiánya, amely a felhők mögé bújt, vele együtt az én jókedvemet is elrejtette. De egy ember sértődöttsége gyorsan elmúlik. Egy tengelyig sárba merült szekér kevésbé. Azt mondták, az esős évszak közepén a puszta egy-két hónapra szinte járhatatlanná válik. Akkor már csak a kövezett utakra lehet igazán számítani. Nem akartam megtudni, igazat mondtak-e. Esténként az eget bámultam lefekvés előtt. Az útitársaim azt mondták, ha az ég két napig csillagtalan, és reggelre a felhő sötét, akár az éjszaka, az nagy esőt jelent. Korvath mögött lassan eltűnt az a világ, amelyet a kikötőben megismertem. Először a kőépületek fogytak el. Aztán a nagyobb faházak. Végül előttünk maradt a puszta. Mintha magából a városból jöttem volna ki. Magas fű volt mindenütt, ameddig a szem ellátott. Néhol egy-egy liget vagy kisebb erdő törte meg, másutt alacsony domb emelkedett fölé. Hegyet viszont egyet sem láttam. A falvak gyakran ezeknek a domboknak a tetején ültek. Nem a kilátás miatt. Hanem mert aki fent áll, hamarabb észreveszi azt, aki odalent közeledik. Árok, földsánc, néhol palánk védte őket. Kővel ritkán találkoztam. Az erődök őrizték maguknak. Az egyszerű emberek sárból, döngölt földből, nádból építettek maguknak házakat. Azt hiszem, errefelé egy jó földsáncnak nagyobb becsülete van, mint egy szép háznak. Érthető, hiszen egy szép házban jól lehet meghalni, de egy jó sánc mögött talán nem kell. Utunk közepe táján egy faluban töltöttük a pihenőnapot. Fogadó nem volt, a település mérete miatt, és talán nem is egy főbb út mellett volt. A falu vezetője először elkérte a menlevelünket, aztán kijelölt két családot, akiknél alhattunk. Nekem egy földműves házában jutott hely. Szegény emberek voltak. De vendégként nem éreztették ezt velem. Aznap reggel a falu szélén álló ligetbe mentek. Ott volt Mi Anyánk oltára. Így nevezik errefelé azt, akit másutt Sylvara Anyának hívnak. Néhányan együtt imádkoztak, mások magukban. Utána sokan továbbmentek a temetőhöz. Nem tartottam velük. A halott embernek jár annyi tisztelet, hogy az idegen ne bámulja, hogyan siratják. Délután aztán megváltozott a falu. Előkerült a bor. Vizezve itták. Mindig úgy isszák. A részeg embert pedig nem tartják mulatságosnak. Egy hétre kalodába is kerülhet, ha nagyon megfeledkezik magáról. Aznap a helyi úr engedélyével levágtak egy állatot is. Hús került az asztalra. A hét többi napján inkább gabonapépet, puliszkát, kolompért és zsírt esznek. Akinek van tehene vagy kecskéje, annak tejtermék is jut. Majd előkerültek az íjak, ami már nekem is tetszett. Először a gyerekek kezdtek egy rögtönzött kis versengésbe némi gyakorlás után. Mogyorófa íjakkal lövöldöztek egy célra. Az egyik alig érhetett a derekamig, de húsz lépésről úgy eltalálta a szalmabábut, hogy néhány felnőtt katonának is becsületére vált volna. Később a férfiak versenyeztek. Mások botot fogtak, ebbe már magam is beszálltam. Sosem gondoltam volna, hogy az ittlétem alatt pont egy semmibe vehető parasztól szerzem meg az első kék foltomat. Hirtelen mozdult, nem számítottam rá, csak a csapást éreztem a lábamon, majd a föld adta az újabbat. Felsegített, hajlongott, mintha bocsánatot kérne, de szemében láttam, hogy mennyire büszke, hogy ki tudott ütni egy idegen katonát. Ittunk egyet és jót nevettünk a történteken. Nem sokáig tekintettem rájuk úgy, mint parasztokra. Errefelé a földműves nem feltétlenül katona, de könnyen azzá tehető. Este nekem kellett fizetnem a vacsoráért. Nem pénzzel, hanem történettel. Meséltem nekik Északerdőről, utakról, hegyekről, karavánokról és olyan helyekről, amelyeket egyikük sem látott. Kérdeztek, nagyon is sokat. Akkor értettem meg, miért fogadják szívesen az idegent. Aki egész életében ugyanahhoz a földhöz van kötve, annak egy vándor néha messzebbre nyíló ablak, mint bármelyik könyv. Másnap indulás előtt megszólalt a harang. Nem veszélyt jelzett, hanem a robot kezdetét. Az emberek félretették saját munkájukat, és munkára indultak uruk földjeire. Öt napon teszik ezt a hat munkanapból, minden alkalommal fél napig. Itt lehet saját földjük, saját állatuk, saját vagyonuk. Csak éppen ők maguk nem mehetnek oda, ahová akarnak. Ezt nehéz volt megértenem. Aztán eszembe jutott, hogy nekem is papír kell ahhoz, hogy végigutazhassak ezen az országon. Nekik még a papír sem elég. Mielőtt útnak indultunk volna, a helyi paptól vagy effélétől, úti áldást kaptunk. Mindig örülök a helyiek áldásának. Ki tudja, talán még meg is fogan, és tényleg megvéd a veszélyektől. Megértem a babonákat, de legtöbbször mindnek valami valós alapja van. Néhány nappal később lovasok tűntek fel mögöttünk, nyolcan voltak. Könnyű felszerelés, íjak, kardok, gyors lovak. Megállítottak bennünket és elkérték a menlevelet. A vezetőjük sokáig nézte a pecsétet, aztán visszaadta. – Merre? – Megmondtam, aminek nem örült. – Cigari csapatokat láttak északra. – Mennyit? – kérdeztem ösztönösen. – Ha tudnánk, nem figyelmeztetnélek. Ez tetszett. Az olyan emberben, aki bevallja, mit nem tud, általában jobban megbízom. Megkérdeztem, mit keresnek itt a cigarik. Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, mit keres az eső a felhőben. – Amit mindig. Amit elvihetnek. Elmondta, hogy kisebb csapatokban járják a vidéket. Állatot, élelmet, értéket visznek. Néha embereket is megölnek. Néha egy vorda – így nevezik a vezetőiket – összefogja őket. Akkor már nem néhány fosztogatóról van szó. Egész települések kerülhetnek veszélybe. A fejedelemségek időnként visszaütnek. Átmennek Nyssarába, szétvernek egy-egy csoportot, néha még földet is elfoglalnak. – Akkor miért nem foglaljátok el az egészet? Elnevette magát. – Mit foglaljak el? Egy erdőt? Egy ligetet? Egy barlangot? Mire odaérek, nincsenek ott. Mire elmegyek, megint ott vannak. Aztán megmutatta, melyik úton menjünk tovább. – Ha lovasokat látsz, ne várd meg, míg közelebb érnek. – tanácsolta a vezető. – Titeket sem vártalak meg szívesen. Erre már a többiek is nevettek, aztán ellovagoltak. Aznap kétszer is azt hittem, lovasokat látok a távolban. Mindkétszer bokrok voltak, pedig errefelé a fűrengetegen kívül még az sem nagyon volt. Ezért nem szeretem a felesleges pánikot. A bokor ritkán öl embert. Aki azonban minden bokrot ellenségnek néz, előbb-utóbb elfárad annyira, hogy az igazit nem veszi észre. Ahogy közeledtünk a Nagy-folyóhoz, megváltozott a vidék. Először csak több fa jelent meg, aztán a ligetek összeértek. Végül már erdőben haladtunk. A talaj is nedvesebb lett. Néhol víz állt a fák között, máshol nád és sás nőtt az út mellett. A szekér kereke egyre gyakrabban süllyedt meg. Azt mondtam, gyorsítsunk, nem mintha a sárosabb vidék is elfogadta volna ezt az utasításomat. Erre a hajtó megkérdezte, hogyan és igaza volt. Az ember néha olyan parancsot ad, amely jól hangzik, csak éppen semmire sem jó. Késő délután láttuk meg a célváros erődítéseit. Nem olyan volt, mint Korvath, de nem is kellett annak lennie. A folyó torkolatának erdős, mocsaras vidékén feküdt, közel Nyssara határához. Olyan helyen, ahol az ember hamar megérti, miért van szükség falra, íjra és őrségre. A kapunál elkérték a menlevelünket, már megint. Aztán meglátták a szekéren a Társaság jelét. Az őr arca megváltozott, de nem mondott semmit. ezek azok a tekintetek, amelyeknél még egy jófajta átok is elviselhetőbb lenne. A városban mindenki ismerte a Vardaváradiakat és nem mindenki szerette őket. A raktár felé tartottunk, amikor néhány helybéli utánunk kiabált. Először csak azt, hogy kufárok. Aztán valaki hangosabban: – Egyik Varda, másik vorda! Nevettek. Egy másik folytatta: – Egy varda sem jobb egy vordánál! Az egyik emberünk visszafordult. Megfogtam a vállát. – Menj tovább. – Hallottad, mit mondott? – Hallottam. – És? – Te Varda vagy? – Nem. – Vorda? – Nem. – Akkor miért akarod betöretni az orrod? Nem felelt, egyszerűen csak továbbmentünk. Mögöttünk még kiabáltak valamit a Vardákról és a cigarikkal való rokonságukról, de nem érdekelt. Nem ezért tettünk meg ekkora távolságot, hogy egy helybeli gondjai miatt balhé kerekedjen. A ládákat sértetlenül átadtuk, amiért jól meg is fizettek. Sok mindent lehet mondani az Északkeleti Fejedelemségekről. Lehet beszélni a fejedelmeikről, akik néha sereget állítanak fel azért, hogy végül két ember döntse el helyettük a vitát. Lehet beszélni a nagyfejedelemről, aki fegyvert küld, ha hadba hívja őket. Lehet beszélni Korvath kőházairól, a Vardaváradiak pénzéről vagy a Nyssarából érkező vordákról. De nekem más maradt meg. Egy paraszt, aki fél napig a saját földjén dolgozik, aztán fél napig az uráén. Egy gyerek, aki játékíjjal húsz lépésről célba talál. Egy asszony, aki olyan embernek ad vacsorát, akit aznap látott először. Egy katona, aki tudja, hogy nem lehet minden bokrot ellenségnek nézni. És egy ország, amelynek lakói egész életükben alig mozdulhatnak el otthonról, mégis minden idegentől azt kérdezik: – Mondd, milyen a világ odakint? Talán ezért írom le mindazt, amit itt láttam. Talán máshol a világban is van olyan, aki nem mozdul ki. És így mégis olyan, mint ez a két mozdulatlan az írásomban találkozna. Mert aki nem járhatja be a világot, annak azt el kell vinnie hozzá.