Keleti Szövetség

Elentis Sintar hajóskapitány feljegyzéseiből Ha valaki azt mondja egy hajóskapitánynak, hogy egy heti járóföldre a parttól kiváló üzlet vár rá, akkor egy dolgot tehet. Megköszöni az értesülést, és keres egy embert, akinek van szekere. Én ezt tettem. A legénységem azonban úgy gondolta, van egy másik lehetőség is. – Magunk visszük el. Sokáig néztem őket. Az ember néha hosszú éveket tölt együtt másokkal anélkül, hogy ráébredne, mennyire ostobák. – Serathisba? – kérdeztem végül. – Serathisba. – Gyalog? – Szekeret is bérelhetünk. Ez kétségtelenül megoldotta a problémát, hisz nem volt szekerünk, azt azonban nem, hogy Serathis a szárazföld belsejében fekszik. A szárazföld pedig egy rosszul megépített hajó. Túl nagy, túl lassú, és bármerre néz az ember, mindenütt útban van valami. Azzal érveltek, hogy a rakományért jó pénzt kapunk. Mondtam, hogy a pénzt a kikötőben is el tudom költeni. Aztán szóba került, hogy éppen az Új Bor ünnepére érnénk oda. Ezen még nem változtattam a véleményemen. Végül valaki megemlítette, hogy Serathis Nagyszínházában abban az évben egy régi tengerjáró Hérosz történetét adják elő. Így hát belementem. Persze, kizárólag a rakomány miatt. Szeretem a hazámat. Ezt azért fontos leszögezni, mert a következő napokban többször is elhangzott tőlem, hogy aki olyan messze épít várost a tengertől, mint Serathis, annak nem lett volna szabad beleszólnia a várostervezésbe. A Keleti Szövetség partvidéke mögött azonban szép vidék húzódik. Ezt még én is hajlandó vagyok elismerni. Az utak mentén földek sorakoznak, a dombokon pedig szőlők kapaszkodnak a nap felé. Nyugatabbra hegyek emelkednek. Nem olyanok, amelyekkel egy törpe különösebben dicsekedne, de öregek, és állítólag egykor tűz fortyogott alattuk. Hogy ennek van-e köze a borhoz, azt minden borász másképpen magyarázza. Egyetlen dologban értenek egyet. Máshol nem lehet ilyen jó bort készíteni. Az emberek már kora reggel dolgoznak. A földeken, a műhelyekben, az utak mellett. Ha valakinek sok a dolga, előfordul, hogy a szomszéd is beáll mellé. Nem nagylelkűségből, ahogy egy külhoni gondolná. Pihenőnap előtt egyszerűen senki sem akarja hallgatni, hogy: – Nekem még be kell ezt fejeznem. Hat napig dolgozunk. A hetedik nap viszont a miénk. Ezt még egy hajóskapitány is megérti. Igaz, nekünk a hetedik nap az, amikor kikötünk, és kiöntjük magunkból a tenger adta nehézségek gondjait. De másban nem különbözünk a szárazföldiektől. Az út során elfekkel is találkoztunk, akik az erdőségeket lakják, és egy törpe kereskedővel, aki hosszasan bizonygatta, hogy amit a szekerén visz, azt nem eladni akarja, csak hajlandó megválni tőle megfelelő vigasztalás ellenében. Cigarikkal kevesebbszer találkoztunk. Északabbra többen élnek közülük. Saját küldöttjük is van már a Szövetségben, bár ettől még nem mindenki számolja meg ritkábban az erszényét, ha valamelyikük belép a fogadóba. Hogy ennek mennyi alapja van? Nem tudom. Hajón megtanulja az ember, hogy ha eltűnik valami, először a saját legénységét érdemes átkutatni. Serathisba a hetedik napon érkeztünk. Aki a Keleti Szövetséget országként próbálja megérteni, az valószínűleg hamar fejfájást kap. Serathis egyféleképpen kormányozza magát. A következő város másképpen. Van, ahol a polgárok döntenek, van, ahol tanács teszi ugyanezt helyettük, délen pedig akad olyan város, ahol a katona hangját messzebbről meghallják, mint a kereskedőét. Mégis Szövetségnek nevezik magukat. Időről időre akadt valaki, aki megpróbált ennél többet csinálni belőlük. Héroszok, hadvezérek, uralkodók egyesítették a városokat, aztán meghaltak, és amit összeraktak, szétesett. Az utolsó közülük, akit ma egyszerűen Egyesítőnek nevezünk, serathisi volt. Állítólag ő volt az első, aki megértette, hogy ha azt akarja, hogy műve túlélje, akkor nem szabad birodalmat hagynia maga után. Így hát meghagyta a városokat olyannak, amilyenek voltak. Cserébe csak annyit kért, amennyit még egy büszke város is hajlandó volt megadni. Évente beszéljenek egymással. És fizessenek egy keveset a közösbe. Utóbbi természetesen bizonyítja, hogy valóban nagy államférfi volt. A pénz egy részéből háromévente megrendezik a Versengés Idejét. Ekkor tartják a Héroszviadalt is. Hogy mik a szabályai? Zaklassátok vele azt, aki az adott évben kitalálja őket. Annyit mindenki tud, hogy hét tárgyat kell megszerezni, rejtvényeket megfejteni, akadályokon átjutni, néha le kell győzni valakit, aki természetesen közben ugyanígy próbál leverni téged, és mindezt azelőtt, hogy elfogyna az idő. Egyszer állítólag egész Serathis volt a játéktér. Azt sajnálom, hogy nem láttam. Mielőtt azonban bármit megnézhettünk volna, ott volt a rakományunk. A címzett egy kereskedő volt. Legalábbis a papír ezt állította. A kikötőben viszont azt mondták róla, hogy a serathisi tolvajcéhnek dolgozik. Ez két legénységi tagomat is nyugtalanította. Megkérdeztem tőlük, hogy kifizették-e a fuvart. Azt mondták, igen. Így a kérdést lezártnak tekintettem. Minden tisztességes városnak szüksége van városőrségre, bíróra és hóhérra. Minden tisztességes nagy városnak szüksége van olyanokra is, akik tudják, kit kell megkérdezni, ha valaki nem szeretne találkozni az előző hárommal. Serathisban ezt a szerepet a tolvajcéh tölti be. Más városokban mások a szabályok, mások az üzletek, és a hatóságokkal is másként beszélnek. De ismerik egymást, tudnak egymásról, még ha nem is beszélnek erről nyíltan. Ahogy a kereskedők is ismerik egymást. Miért éppen a tolvajok lennének kevésbé „udvariasak”? A ládát átvették. Nem kérdeztem, mi volt benne. Ők sem kérdezték, én tudom-e. Mivel mi hoztuk el személyesen, így egy újabb zacskó ütötte a kezemet, benne a csengő aranyak lágy hangja, amely el is feledtette velem a fájós alfelemet, amelyet a szekér zötykölődése tört fel. Mindannyian elégedetten távoztunk. Serathis az ünnep előtti órákban különös város. Dolgozik, mindenki siet, cipel, pakol, kiabál. A piacokon olyan fűszereket lehet látni, amelyeknek a nevét a kereskedő sem tudja helyesen kimondani. Van só a tenger mellől, áru Runewoodból, törpemunka nyugatról, és olyan holmik is, amelyekről azt állítják, hogy a Nagy-tengeren túlról érkeztek. Némelyikről ezt még el is hiszem. Aztán egyszer csak vége szakadt, mintha valaki megkongatna egy láthatatlan harangot. A műhely bezár, a szerszámokat leteszik, az emberek hazamennek, csak azért, hogy rövidesen újra megjelenjenek. A fehér gyapjú- és posztóruhák között vörösek és kékek tűnnek fel. Csontból faragott karkötők, függők, gyűrűk kerülnek elő, a gazdagabbakon pedig ezüst és arany csillog. A tereken megjelenik az étel. Hat napon át jó a gabona, a tej és a sajt. A hetediken azonban nem. Ezen a napon már hús és kétfogásos étel is kerül az asztalra, hogy az ember emlékezzen rá, miért dolgozott hat napon keresztül. Az Új Bor ünnepe persze a borral kezdődik. Nem a híres Serathisi Vörössel. Az új bor fiatal. Néha zavaros. Néha savanykás. Néha az ember belekóstol, és elgondolkodik rajta, hogy a szőlő talán még nem állt készen arra, hogy ilyen fiatalon elveszítse ártatlanságát. De nem ezért isszák. Az első kupák egyikét a földre öntik. A Földtestűnek. A föld adott nekünk, így abból, amit adott, vissza is adunk neki. Serathisban áll a Földtestű legnagyobb temploma is. Mások Teremtőnek nevezik. Az erdők népei Természetnek. A kézműves Ügyeskezűhöz fohászkodik, a katona Hérosz Harcoshoz, a mágus pedig az Első Varázslóról beszél. Ha megkérdeznél erről egy papot, hogy melyiküknek van igaza, valószínűleg azt mondaná: mindegyiknek. Mind ugyanaz, csak más oldalról, más aspektusában látjuk. De nevezzék bárhogy is, mind maga a Teremtő. Mi tengerészek Kormányosnak nevezzük. A serathisiak azt állítják, a színház is a borból született. Ezt hajlandó vagyok elhinni. Bor mellett az emberek először beszélgetnek. Aztán történeteket mesélnek. Aztán egyre hangosabban mesélnek. Végül felállnak, és megmutatják, hogyan történt. Serathis első színháza állítólag egy régi vízgyűjtő helyén született. Egy hatalmas mélyedés volt, az emberek pedig rájöttek, hogy ha valaki lemegy az aljára bolondot csinálni magából, körülötte rengetegen le tudnak ülni és nézni. Azóta átépítették. Többször. Ma azt mondják, ötezer ember is elfér benne. Aznap este úgy éreztem, mind az ötezer ott is volt. A darab egy régi tengerjáró Héroszról szólt. Nagyszerű előadás volt. A hajójuk rettenetes. A főhős egy viharban a kormány mögött állva hosszú beszédet mondott a Teremtőről, a végzetről és az embernek a tengerrel vívott örök harcáról. Valódi viharban a harmadik mondatnál átrepült volna a korláton. A legénységem szerint túl hangosan mondtam ezt. A mellettem ülők szerint is. A főhős végül természetesen túlélte, legyőzte ellenségeit, hazatért szerelméhez, és még a hajója is megmaradt. Mondom, nagyszerű előadás volt. Mire kijöttünk, a nap már lefelé tartott. Serathis házai vörös fényben álltak. Távolabb a földek és szőlők húzódtak, mögöttük pedig a hegyek sötétedtek bele az estébe. Valahol odakint áll a Borászat is. Ott készítik a Serathisi Vöröst. Mindenki tudja, hogy van valami titkuk. Runewoodi mágusok próbálták megfejteni. Kereskedők próbálták megvásárolni. Más vidékek borászai próbálták lemásolni. A serathisi borászok pedig mosolyognak, és nem mondanak semmit. Én sem tudom a titkot. Viszont hajóztam már olyan emberrel, aki ismert valakit, akinek a testvére egyszer dolgozott ott. Ő sem tudta. A bort egyébként hordókban tartják, és úgy is szállítják. Csak a legjobb évjáratok legjobb borait palackozzák. Egy ilyen palack ára sértés minden tisztességes tengerésszel szemben. Kiváló bor. Sokáig néztem a várost. Azt hiszem, akkor értettem meg valamit Serathisból. Egész életemben a horizontot kerestem. A tengeren ez egyszerű. Ott van előtted. Mindig ígér valamit. Serathisban nem láttam a tengert. Csak házakat, tornyokat, földeket és szőlőket. Embereket, akik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediken legyen idejük élni. Városokat, amelyek ragaszkodnak hozzá, hogy különböznek egymástól, aztán ha ellenség érkezik délről, pénzt, gabonát és katonát küldenek ugyanabba a háborúba. Tizenöt éve Sundral elfoglalt néhány déli várost. Három év kellett hozzá, hogy a Szövetség megállítsa őket és visszavegye az elveszett területek nagy részét. A többit a béke hozta vissza. Most megint kereskednek egymással. Nem barátok, de kereskednek. A kereskedők néha többet tesznek a békéért, mint a királyok. Ezt ne mondják el nekik, mert még megemelik az áraikat. Ekkor kezdődött a zene. Azt mondtam, csak egy kupával iszom. Erre még emlékszem, tehát biztosan így történt. A táncot párokban kezdték. Gyors volt. Túl gyors. Forgás, dobbantás, fordulás, aztán az ember már azt sem tudta, ugyanazzal táncol-e, akivel elkezdte. Egyszer csak a párok összeálltak. Körök lettek belőlük, aztán sorok, aztán megint párok. Külön, együtt, külön, megint együtt. Talán ezért szeretik. Valaki azt mondta, nem tudok úgy táncolni, mint egy serathisi. Súlyos sértés volt. Bizonyítanom kellett az ellenkezőjét. A következő részt később írom le, mert most vitám van az elsőtisztemmel arról, hogy ki állt fel az asztalra. Ő azt állítja, én. Én vagyok a kapitány, tehát nyilvánvalóan téved. Azt viszont biztonsággal feljegyezhetem, hogy a Serathisi Vörös valóban kiváló. Azt is, hogy a szárazföld néha elviselhető. Különösen, ha elegendő bort adnak hozzá.