Így váltam Bíborvadásszá

Sokan azt hiszik, az ember akkor válik Bíborvadásszá, amikor megkapja a karvértet. Hát tévednek. Mások szerint akkor, amikor leteszi az esküt. Nos, ők is tévednek. Én akkor váltam Bíborvadásszá, amikor egy ketrecből kimászva felvettem egy halott haramia fegyverét, bár akkor még azt sem tudtam, kik azok a Bíbor Vadászok. A nevem Valerius. A rendben leginkább Határvadásznak hívnak. Nem azért, mert magam választottam ezeket a ragadványneveket, hanem mert mire közéjük kerültem, már több mint tíz esztendőt szolgáltam Aeldor déli határvidékén ennél az alakulatnál. Kiképző őrmester is voltam, és büszke vagyok rá, nagyon büszke. A Határvadászokat viszont már nem szolgáltam azon az éjszakán, amikor először láttam a bíbor fényt. Egy ketrecben ültem, és azt sem tudtam, hogy hány napja. Az ember egy ideig még számolja őket. Aztán elkezdi az étkezéseket számolni. Később azt, hányszor jönnek értem. Végül már azt sem. Engem különösen „kedveltek”, ugyanis korábban néhányat megöltem közülük. A családom gyilkosait kerestem, és azt hittem, goblinokra vadászom. Mire rájöttem, hogy haramiák voltak, akik ártó mágiával kísérleteztek, már túl késő volt ahhoz, hogy józan ember módjára segítséget kérjek. Így egyedül folytattam, és ez ostobaság volt. Ezt nyugodtan jegyezd meg! Ha azért olvasod a soraimat, mert Vadász akarsz lenni, attól, hogy igazad van, még lehetsz ostoba. Elfogtak, éheztettek, megvertek. Majd varázslatokat kezdtek rajtam próbálgatni. Csak egy kísérleti nyúl voltam, egy bábú, akivel bármit megtehetnek. A homlokomon ma is ott van a Thoren, a kitartás rúnája, melyet gúnyból égettek a homlokomra. Azt hiszem, viccesnek találták. Aztán egy éjszaka kiabálást hallottam. Fegyver csattant, valaki felordított, a tábor másik oldalán pedig bíbor fények villództak. Először azt hittem, megint valamilyen átkozott varázslat, de aztán megláttam őket. Nem egyenruhások voltak, mégis mintha összedolgoztak volna. Az egyik karddal harcolt, a másik lándzsával. Volt, amelyik könnyűvértet, egy másik nehezebb, lemezelt páncélt viselt. Láttam olyat is, akinek a kezében egy pillanatra mágikus fény jelent meg. Viszont mindegyikük jobb karján ott volt a karvért, amelynek köve bíbor fénnyel izzott. Csak később tudtam meg, mit is láttam. Bíbor Vadászok voltak. A rend tagjai járhatnak egyedül, párban vagy nagyobb csoportban. Aznap sokan jöttek, a haramiák pedig megtudták, miért. Amikor kinyitották a ketreceket, a foglyok futni kezdtek. Először magam is erre vágytam, a szabadság édeskés érzése teljességgel elöntötte a testem, mintegy arra késztetve, hogy rohanjak el innen, olyan messze, amennyire csak tudok. Aztán megláttam, az egyik Vadász nem veszi észre a mögötte felemelkedő fegyvert. A földön feküdt egy halott haramia, mellette egy kard. Nem a tudatom irányított, hanem az ösztöneim, melyek erősebbek voltak, mint az, ami a menekülésre késztetett volna. Felvettem és a többit talán sejtheted. Csak egy csapás, a Vadász életben maradt, miközben a haramia teste élettelenül rogyott össze a földön. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk a bíborfényű idegennel. Fejével biccentett, mintegy megköszönve tettemet. És már nem tudtam megállni, mintha ez a biccentés erőt adott volna. Milyen érdekes az ember. Gyenge voltam, csak arra vágytam, hogy ismét biztonságban lehessek, és mégis ott maradtam. Fáradt voltam, kimerült, de úgy éreztem, minden egyes csapással, amivel segíthetek, jót teszek. Végül győzött az erőtlenné vált test, és egy fa törzséhez rogytam, levegőhöz kapkodva, miközben a harc hevét láttam magam előtt. A csata után az egyikük mellém telepedett és beszélgetni próbált velem. Pontosabban ő beszélt, én pedig többnyire hallgattam. Elmondta, kik ők, és hogy az ártó mágia jelei hozták őket ide, hogy céljukat beteljesítsék, hogy vadászanak. Nekromantákra. Átkokra. Olyan varázslatokra és mágikus tárgyakra, amelyek mások életét veszélyeztetik. Olykor pedig olyan dolgokra, amelyeknek még nevük sincs. Megkérdeztem, ki állhat közéjük. A válasz egyszerűbb, sőt meglepőbb volt, mint azt vártam. Bárki. Nem kell nemesnek lenned, nem kell papnak, mágusnak, de még csak katonának sem. A rendben az első fajok, emberek, elfek és törpék járják leggyakrabban ezt az utat, de nem a származásod dönti el, méltó vagy-e a karvértre. Azt viszont tudnod kell, miért akarod felvenni. Sokan bosszúból érkeznek, és én is emiatt kerültem ide. Mások elveszítettek valakit. Megint mások láttak valamit, amit többé nem akarnak látni. Vannak, akik kalandot keresnek, bizonyítani akarnak, vagy egyszerűen úgy gondolják, valakinek oda kell állnia az olyan dolgok elé, amelyek elől mindenki más menekül. A rend nem kérdezi, mi hozott az ajtóig, csak azt, miért akarsz belépni rajta. Egy közeli városba, a Mágia Istenének szentelt templomba vittek. Ott találkoztam először Bíbormesterrel. Sokan félreértik ezt a címet. A Bíbormesterek nem a Bíbor Vadászok parancsnokai. A rendnek nincs minden város fölött uralkodó katonai parancsnoki lánca. A Bíbormesterek a rendet támogató papok, pontosabban olyan, a Teremtőt szolgáló papok, akik maguk is a rendhez tartoznak. Persze, nem minden Mágia Istenének papja Bíbormester. Ezt érdemes megjegyezni. A Mágia Istenének nagyobb templomai menedéket jelentenek számunkra. Ott megszállhatunk, információt cserélhetünk, hírt hagyhatunk más Vadászoknak, és oda vihetjük azokat a veszélyes tárgyakat is, amelyeket nem bölcs dolog egy fogadó szalmazsákja alatt őrizni. A Bíbormester meghallgatta a történetemet. Sokáig beszélgettünk, és bár nem kenyerem a beszéd, valahogy mégis azt éreztem, neki elmondhatom. Mintha nem is vele, hanem magával a Teremtővel beszéltem volna. Mintha a szavak, kérdések nem az ő gondolatai lennének, ő csak a hang volt. Kérdezett a Határvadászokról, a családomról, a haramiákról, a fogságról. Arról is, miért akarok közéjük állni. – Bosszúra vágysz? – Ezt kérdezte. – Az a sors, ami idehozott, megtette helyettem. Mégsem bánom. Mást meglepett volna a válaszom, neki még csak az arcizma sem rándult. Semmit sem tudtam leolvasni róla. Sokáig nézett, aztán feltett egy másik kérdést. – Akkor miért? Erre nehezebb volt válaszolni, mint azt hittem. Idejövet ezen gondolkodtam, és néhány válaszom ki is alakult. De most úgy éreztem, egyik sem megfelelő. Úgy véltem, belém lát, és azt akarja hallani, ami legbelül motoszkál bennem. Végül megszólaltam: – Mert egyszer valaki tudta, hogy egy falu veszélyben van, és nem ment oda. A Bíbormester bólintott. – És te odamennél? – Igen. Elkéstem – majd halkan hozzátettem, talán csak a gondolataimban – Nem akarom, hogy ez ismét megtörténjen. Így kezdődött. A Bíborvadász nem egyszerűen felcsatolja a karvértet és elindul, hanem esküt tesz. A Bíbormester előtt álltam, amikor eljött az én időm. Megfogadtam, hogy az ártatlanokat védelmezem, az ártó mágiát felkutatom, és ahol lehet, megszüntetem. Hogy tisztelem a rend elöljáróit, a törvényt és a hitet, de mindenekelőtt az élet védelmét tartom szem előtt. Hogy Vadásztársamat nem hagyom magára, a megszerzett tudást pedig nem rejtem el azok elől, akiknek szükségük lehet rá. Az eskü után a Bíbormester folyadékkal telt edényt hozott, és valami írópálcát. Egy rúnát rajzolt az alkaromra. Néztem, ahogy lassan eltűnik, de tudom, hogy a jel ott van, mintha még most is látnám. Nem látod, ahogy én sem, de ott van. Csak ezután kaptam meg a karvértet: egy egyszerű bőr karvértet, melynek közepén egy barna kő helyezkedik el. Ha nem tudnád, mit tartasz a kezedben, talán néhány rézpénznél többet nem is adnál érte, talán nem is ér többet. A kő belsejében azonban egy kis rúnakristály rejtőzik, mely az ártó mágia közelében bíbor fénnyel világít. Minél erősebb a mágia, annál erősebben. És ne is várj ennél többet! Nem mutatja meg, merre menj. Nem mondja meg, ki a gonosz. Nem súgja a füledbe, mit kell tenned. Ha világít, annyit tudsz, valami nincs rendben. A többiért neked kell megdolgoznod. És ez az egyik erénye a Bíborvadászoknak. Nem csak ádáz harcosok, hanem kiváló nyomozók is, akik odafigyelnek a nyomokra, jelekre, élőlényekre, az egész környezetre. Azt hittem, a kiképzéssel gyorsan végzek. Tévedtem, már megint. Kardot már tudtam használni, ahogy a pajzsot is. A rend tagjai ugyanis ezt biztosítják az újdonsült Vadászoknak. Nekem már birtokomban volt az előző életem vértje és fegyvere, így ezekre nem tartottam igényt. Legyen másé, egy olyan jelölté, akinek ez nem adatott meg. A vadonban talán jobban boldogultam, mint némelyik Vadász, aki akkor már évek óta viselte a karvértet. A mesterem azonban hamar bebizonyította, hogy attól még, hogy több mint tíz évet töltöttem a határon, rengeteg dolgot nem tudok. Kiváló nyomozó volt, és még jobb emberismerő. Megtanított rá, hogy egy nyom nemcsak lábnyom lehet. Egy rossz helyen álló szék, egy történet, amelyet másodszor már másképp mesélnek el, egy özvegy, aki túlságosan gyorsan válaszol, egy gyermek, aki elhallgat, amikor egy bizonyos nevet kimondanak. Ezek mind nyomok lehetnek. Egy évig tanultam mindazt, amit egy Bíborvadásznak tudnia kell a rendről, a karvértről, az ártó mágiáról, a veszélyes tárgyakról és azokról a jelekről, amelyek arra utalhatnak, hogy valami több egyszerű bűnténynél. Egy év, melynek végén mégsem lettem önálló Vadász, ugyanis a mesterem mellett maradtam. Mert a képzésnek, kiképzésnek, tanításnak nincs olyan szabálya, hogy pontosan egy, három vagy öt év után állsz készen. Van, akinek fél esztendő elég, másnak tíz sem. A mester dönti el, mikor engedi útjára a tanítványát, mikor válik az felkészültté, hogy akár egyedül rója néha magányos útját. Még két évet jártam mellette. Aztán egy reggel, minden előjel nélkül megszólalt: – Holnap már nem mellettem jársz. – Miért? – Mert nincs szükséged rám. Ennyi volt. És én tudtam, hogy felkészültem. Mintha vizsgát tettem volna, és megfelelt értékelést kaptam volna. Más egyebet nem mondott, viszont tudtam, hogy ez tőle dicséretnek számított. Azóta több Első Vadásszal is találkoztam. Az Első Vadász nem király, nem tábornok, egy közülünk. És ha azt várod tőle, hogy minden reggel parancsokat osszon, rossz rendhez csatlakoztál. Az Első Vadász egy vidék elismert Vadásza. Olyan személy, akinek a tapasztalatára a többiek adnak. Ismeri a saját térségének veszélyeit, Vadászait és problémáit. Ha többünket kell egy ügyben összefogni, az ő szava sokat nyom a latban. Nem azért követjük, mert valamilyen szebb, cirádásabb jelvény lenne a mellén. Azért, mert kiérdemelte. Egy jó Első Vadász ritkán utasít, pláne nem így: – Ezt tedd, mert én mondom! Általában nincs szüksége rá, hiszen mindenki tudja, miért is nyerheti el valaki ezt a titulust. Egy valaki azért van, akiről sokkal nehezebb beszélni: a Bíbor Fővadász. Már akkor hallottam róla, amikor még a mesterem mellett jártam. Azt mondják, elf, ami valószínűleg igaz. Azt is mondják, hogy nem is tagja a rendnek. Talán ez is igaz lehet. Mégis ő az, aki összefogja mindazt, amit egy ennyire szétszórt rendben egyáltalán össze lehet fogni. Évenként egy tanácskozást hív össze Elarisban, Runewood fővárosában, ahol az Első Vadászok és a rend más fontos tagjai megosztják egymással mindazt, amit az elmúlt időszakban megtudtak. Új veszélyeket, eltűnt Vadászokat, ismeretlen mágiákat, olyan tárgyakat, amelyeknek jobb lenne nem létezniük. A Fővadász szava nem azért számít, mert koronát visel vagy mert ő áll a ranglétra legfelső fokán, hanem mert olyan dolgokat tud, amelyeket más nem. Azt hiszem, ez a tudás… Nem. Már biztos vagyok benne, hogy ez veszélyesebb minden koronánál, minden fegyvernél. A rend azonban nem a tisztségekből áll, hanem a Vadászokból. Vannak, akik egyedül járnak. Mások párban. Néhányan sosem hagyják el messzire a saját vidéküket, míg mások évekig vándorolnak. Egy tapasztalt Vadász tanítványt fogadhat. Sőt, egy mesternek sem kell mindenhez értenie. Az én mesterem nyomozó volt. Más mestertől talán többet tanultam volna mágiáról, megint mástól kardforgatásról. Én azt kaptam tőle, amire szükségem volt. Ma már egyedül járom az utakat, és talán egyszer nekem is lesz tanítványom. Még nem döntöttem el. Az őrmester bennem azt mondja, készen állok, a Vadász odabent pedig azt, hogy várjak még. Egyelőre a Vadászra hallgatok. Hogyan válhatsz Bíborvadásszá? Ha azért olvastad végig mindezt, mert azt várod, hogy a végén elárulom a titkot, csalódni fogsz. Nincs titok. Keress fel egy Mágia Istenének templomát, ahol a rend jelen van! Beszélj egy Bíbormesterrel vagy egy Vadásszal! Mondd el, miért jöttél! Ha alkalmasnak találnak, esküt teszel, megkapod a jelet, megkapod a karvértet és odarendelnek egy mester mellé. Aztán tanulsz, fejlődsz, tanulsz, tapasztalsz, tanulsz… Fél évig, egy évig, ötig, tízig, ameddig kell. Megtanulod felismerni azt, amire vadászol. Megtanulod, mikor kell kardot húzni, és ami ennél sokkal nehezebb, mikor nem. Megtanulod, hogy a karvért fénye nem bizonyíték. Megtanulod, hogy egy mágus nem feltétlenül ellenség. Megtanulod, hogy néha az ember veszélyesebb annál a szörnynél, amelyre vadászni indultál. És ha eljön az idő, a mestered nem megy veled tovább. Akkor egyedül indulsz el. Nem kapsz földet, nem kapsz nemesi címet, nem lesz mögötted száz katona. Viszont ott lesz melletted mindig egy karvért, mindaz, amit megtanultál, és egy eskü. A többi rajtad áll. Sokan Valeriusnak, a Határvadásznak hívnak, vagy egyszerűbben Határvadásznak. Nem bánom, mert büszke vagyok erre a névre. Egykor Aeldor déli határát őriztem azoktól a dolgoktól, amelyek az Umbra-rengeteg felől érkeztek. Ma már nincs kijelölt határszakaszom, nincs kapitányom, nincs őrségváltás, csak utak vannak, falvak, városok és a bennük élők, akik gyakran még nem is tudják, milyen közel került hozzájuk valami, aminek nem lenne szabad ott lennie. Néha arra gondolok, hogy valójában nem is változtattam mesterséget, csak a határ lett nagyobb, amelyet őrzök. Ha pedig egyszer találkozol velem valamelyik úton, talán felismerhetsz a homlokomon lévő Thoren rúnáról. Ne kérdezd, mágiával bír-e, vagy miféle varázslatot szór. Mert semmifélét. Csak emlékeztet, és nekem erőt ad. Erőt, amely a múltból ered. Arra emlékeztet, hogy légy bármennyire is meggyötörve, megtörve, mindig ott a remény, hogy érted jönnek. Viszont ha a jobb karomon lévő barna kő bíbor fényben kezd izzani… akkor jobb, ha félreteszed a kérdéseidet. Papírra vetette Vatan Hanhar, Valerius, a Határvadász által elmesélt történetekből. Aeldor, a Teremtő 4. havában