Ashen-hegység

Hajóval indultunk tovább Sundral birodalma felé. Alkonyatkor a hajó korlátján támaszkodva figyeltem Valeryth távoli partjait. Olyan volt, mintha a távolból követné hajónkat, de sohasem hagyná, hogy szem elől tévesszen bennünket. A nap lassan bújt el távoli hegyei mögött. És ahogy lassan ránk telepedett a megnyugtató éj, úgy törtek fel bennem az emlékek. Meg kell vallanom valamit, kedves olvasóm. Annak idején azt írtam, hogy három hétig tartott az út a karavánnal át a sivatagon. Nem voltam őszinte. Olyan dolgok történtek velem, amelyekre máig sem találok magyarázatot, és azóta is bennem keringenek, mint az a rossz érzés, amikor valamit elfelejtettem, de nem is tudom, mit. Úgy döntöttem, a hajóutam hossza miatt lesz időm lejegyezni mindezt, és talán, ha visszaolvasom, rájövök, mi ennek a motoszkáló érzésnek a valódi oka. Talán emlékszel rá, miután lecsapott ránk a homokvihar, említettem, hogy van ennél is sokkal rosszabb, amely igaz félelemmel szorítja össze még a karaván személyzetének szívét is. Nos, három nappal később, az éjszakai táborozás során furcsa köd ereszkedett a táborra. Magam is meglepődtem, mert bár egy kis oázis mellett pihentünk meg, erre a ködre nem találtam magyarázatot. A karaván tagjai csak annyit mondtak, hogy eljöhet az, amire várnak, de történjék bármi is, ne mozduljak meg, maradjak nyugodt. Ennél rosszabb tanácsot még az ellenségeimnek sem adhattak volna. Nem tudtam elaludni. A félelem nem hagyta. Minden zaj mögött ott éreztem a vég szólító szavait. A dűnék közt felerősödött a szél, és furcsa gyászdalt fütyölt, sötétet, de mégis megnyugtatót. Végül a fáradtság győzött, és elaludtam. A tevékre ébredve riadtam fel. Nyugtalanul mozogtak, és furcsa, elnyújtott hangot adtak ki. Az egyik hajcsár próbálta megnyugtatni őket. A sátramból kinézve láttam erőfeszítését. Aztán a tevék egy része, mintha megnyugodott volna, visszafeküdt a földre, fejét behúzta, épp úgy, mint a homokvihar előtt. Egy azonban nem. Az félt, rettegett, és nem a hajcsártól, aki próbálta lenyugtatni. És ekkor, mintha a homok a tábor szélétől egy vonalban hullámozni kezdett volna. Egyenesen a teve és a karám felé. Hirtelen egy árny tűnt fel a hajcsár mögött. Aztán sikolyok… és eltűnt mindkettő. A teve csak állt, míg a többi feküdt. Egy pillanatnyi megnyugvás következett, melyet az állat vad bömbölése szakított félbe. És az árny újra lecsapott. Nem értettem, miért nem siet senki segítségre, miért nem bolydult fel a karaván, miért ilyen nyugodt mindenki. És ekkor pillantottam meg egy másik sátor előtt guggolva a karaván vezetőjét, akivel összetalálkozott a tekintetünk. Nem félt, rettegett. Nem mozdult. Csak a kezét emelte fel, és nyugalomra intett vele. Egy leheletnyivel később mintha valami hatalmas mozdult volna a levegőben. A köd, mint örvény a vízben, összevissza kavargott. A karavánvezető hirtelen feltekintett. Bár ne tette volna. Egyensúlyát vesztve a földre huppant. Bár tompa volt a hang, mégis olyan volt, mintha egy hatalmas dobot ütöttek volna meg. A szeme elkerekedett, és nem a félelem, hanem a rettegés lett rajta úrrá. Csak ült, miközben a hullámzó homok elindult felé. A tekintete megváltozott, halkan mormolt, miközben valamiféle elfogadó megnyugvás vett erőt rajta. Majd feltűnt az árny, és mindketten eltűntek. Megijedtem. Rohantam. Jobbra tekintettem, ahol a lény utoljára feltűnt. Láttam a homok hullámzását, ahogy felém közelít. A lény lecsapott, éreztem a belém mélyedő karmokat. Majd mintha kiléptem volna a testemből. Magam alatt láttam a gomolygó homokot és azt a valamit, ami visszabújik a föld alá. Elájultam. Madarak csiripelése térített magamhoz. Arcomon éreztem a lágy szellő simogatását. És a virágok illatát. Ilyen lehet az élet utáni világ? Megpróbáltam oldalra fordulni, de mindkét vállamba iszonyatos fájdalom nyilallt. Letekintettem, és láttam, hogy hófehér pólyával van átkötve a mellkasom és a vállam. Ismét erőt vettem magamon, és lassan, nehezen, fájdalomtól átitatva felültem. Minden ügyességemre szükségem volt, mert iszonyatosan szédültem. Talán a levegő frissessége, vagy a vágy, hogy megtudjam, hol is vagyok, de lassan ismét visszanyertem a teljes kontrollt. Távolodó futóléptek zaját hallottam. Megpróbáltam odanézni, de addigra tulajdonosa eltűnt. A szemem az erős fény miatt összeszűkült, majd lassan hozzászokott. Egy egyszerű szobában voltam. Csak egy takaróból készült fekhely szolgált számomra, mellette egy kis, széles sámli és egy nagyobb láda állt. A falak fából készültek, és valami fényes festékkel kenték le őket, mégis látszódott alatta a fa erezete. A padlózat szépen megmunkált deszkákból készült, megfelelően egymás mellé illesztve. Az ajtóra nem tudok jobb meghatározást, mert nem nyílt, hanem a fal mentén húzódott el. Vékony volt, még az árnyékok mozgását is láthattam volna rajta, de most nyitva állt. Láthatóvá vált az udvar, mely szép és gondozott volt, olyasféle, amilyet talán még Isharában láthattam. Fák is szép számban díszítették, gyönyörű rózsaszín virágokkal elhalmozva. A másik fajta viszont kicsi volt, szinte törpenövésű. Mindezek mögött hegyek magasodtak, amelyek, mint katonák, strázsáltak a háttérben. Hófehér sapkáikkal, szürkés nagykendőben és zöldes fenyvesekkel díszített ruháikban tiszteletet parancsolóan állták az idő nehézségeit. Hallottam a méhek megnyugtató zümmögését, melyet közeledő léptek zaja tört meg. Egy középkorú férfi jelent meg egy fiatalabb fiú társaságában. Miközben a gyermek elszaladt, az idősebb belépett a szobába, és mellém telepedett. Nem szólt semmit, megvizsgált, majd egy tányérról egy öklömnyi nagyságú, élénkvörös gyümölcsöt adott a kezembe. Intett, hogy egyem meg. Így tettem. Nem tudom, hogy a gyümölcs mézédes íze vagy a friss levegő hatása volt-e, de szinte éreztem, ahogy az erő visszatér a testembe. Mikor végeztem, felállt, és mozdulataival jelezte, hogy én is tegyek így. Sikerült ismét két lábra állnom, majd kivezetett az udvarra, melyből még szebb kilátás nyílt, mint amit eddig az ajtó engedett számomra. Egy nyüzsgő faluban voltam valahol a hegyekben. Csak később tudtam meg, hogy az Ashen-hegységbe kerültem. A falu körül birkanyájak és tehéncsordák sokasága legelt, több, mint amennyire egy ekkora településnek szüksége lehetett. Növénytermesztés szempontjából főleg gyümölcsöket és valami gumós növényt termesztettek, amelyből lisztet őröltek. A lakosok vidámak és felszabadultak voltak. Fekete hajúak, vékony vágású szemmel. Ruházatuk egyszerű. Mindenki egységesen erős szövetből készült nadrágot és felsőruházatot viselt, melynek színe a piszkosfehérre emlékeztetett. Ünnepek alkalmával erre egy egyszínű alappal rendelkező köpenyt vettek fel, melynek szélét csak egyszerű minták díszítették. Ezt egy más színű szalaggal kötötték át többször a derekuk körül. Lábbelijük egy faalapú, kemény bőrrel összefogott papucs volt, melyet a lábukra tekert kapcára húztak, és bőrcsíkokkal kötöttek fel. Az ápolóm nem sokat beszélt, ahogy az itt élők sem. Valami furcsa akcentust használtak, amit eleinte alig értettem, viszont pár nap alatt teljesen ráállt a fülem. Egy oltárt láttam a falu közepén, melyet egy ágaskodó sárkány uralt. És ekkor a fejem mélyéből egy emlék tört fel. Mielőtt elájultam volna, feltekintettem, és egy ilyen lény árnyát pillantottam meg felettem… vagy csak az oltár látványa miatt véltem annak? Döbbenetemben megszólaltam: – Egy sárkány. – Mi nem ezt mondjuk – felelte a kísérőm. – Ők, akik vigyáznak ránk. Így nevezzük őket. Mikor azt kérdeztem, hogy léteznek-e, annyit válaszolt: – Csak azoknak, akik hisznek bennük. Sokat mesélt nekem a vidékről, a Hegységről, ahogy ő nevezte. Számos település és falu létezik a Hegység biztonságában megbújva. Némelyik nagyobb, kőfallal körülvéve, melyekre az aggok vigyáznak, a falvakért a fiatalabbak felelnek. De mind azért létezik, mert Ők vigyázzák a sajátjaikat. Úgy éreztem, szinte zúg a fejem a kérdéstől. Léteznek-e a sárkányok, mondják már meg végre. Az itt tartózkodásom alatt mindössze három történetet hallottam, amelyek hozzájuk köthetők. Az elsőt egy pásztortól hallottam, aki elmondta, hogy többször is látta őket. Minden évben, amikor az állatokat kihajtják a nyári legelőkre, előtte hatalmas fények villódznak a hegyek tetején. És akkor tudják, hogy a farkasok nem zargatják többé a csordákat és a nyájakat. Furcsán néztem a pásztorra, várva, hogy leírja, milyen a sárkány, amit többször látott. Ő csak mosolygott. – Csak a fényeket – válaszolta. – Ők, akik vigyáznak ránk, sosem mutatkoznak meg. A második egy mese volt, amit a gyerekek számtalanszor meghallgattak, és imádták. Egy kisfiú volt a történet főszereplője, aki egy olyan faluban élt, amely csak tengődött, lakosai éheztek. A fiú egy sárkányoltártól kért segítséget elkeseredésében, még az életét is felajánlotta, csakhogy a többi lakos megmeneküljön. Amikor megfordult, egy idegen férfi állt előtte, akinek szemében megcsillant a felkelő nap fénye, és ettől még az írisze is égszínkékké változott. Aztán, igaz, csak egy pillanatra, az aurája sárkányt formázott. Az idegen egy kereskedő volt, aki magokat adott a helyieknek. Megtanította őket a vetésre, arra, hogyan tenyésszenek állatokat, és segített a házak helyrehozatalában is. A gyermek többször mondta szüleinek, hogy ő egy sárkány, de nem hittek neki. Ők egy jótevőt láttak benne. Senki sem hitt a gyermeknek. Majd három évvel később távozott. Pirkadatkor. És a felkelő nap fénye ismét megcsillant a szemében. A gyermek, aki időközben ifjúvá serdült, felkiáltott: – Most láthatjátok! Az idegen szeme égszínkékké változott, de nem volt más változás. Elmosolyodott, majd az ifjúra nézett. – Emlékszel, mit ajánlottál fel cserébe? Erre az elcsukló hangon felelt: – Igen. – Akkor szolgáld az életeddel a falut, és vezesd úgy, ahogy tanítottam neked! Majd ahogy érkezett, úgy távozott. A harmadikat egy vadásztól hallottam. Nem akart beszélni róla, csak amikor eleget ittunk. Azt mondta, amikor kint volt vadászni farkasokra, azok körülvették, és tudta, eljött a vég. És ekkor valami történt. – Micsoda? – kérdeztem. – Valami, de nem tudom, mi. Hiába kérdeztem, hiába faggattam, többet nem tudtam kiszedni belőle. Ez a vidék tiszteli Őket, akik vigyáznak rájuk, de talán nem is léteznek. A negyedik héten, amit itt töltöttem, megerősödve, kipihenve, de mégis ezernyi kérdéssel a fejemben, elhagytam a falut. Segítőm, aki a falu vezetője is volt egyben, elkísért a hegységből. Az utak ott voltak előttem, de valahogy mintha nem is lettek volna, mégis vezettek. Három napig tartott az út. Kísérőm ezalatt alig szólt hozzám, csak a kérdéseimre felelt röviden. Mikor megérkeztünk egy, a hegyek lábánál megbúvó karavánpihenőhöz, nem messze tőle elbúcsúzott. – Te hiszel bennük? Rám nézett. Szemöldökét összehúzva választolt: – Nem. Bólintottam. Valahol megkönnyebbültem. Majd hozzátette: – Hiszen minden nap látom őket. Nem kérdeztem vissza. Nem mertem. Egy bőrszalaggal felköthető, egyszerű, mintáktól mentes nyakéket adott át nekem. Majd távozott. Felvettem a nyakéket, aztán elindultam a pihenő karaván felé… Lejegyezte Finayl, a vándor, Mehetne 455. éve, Dzsinnek hava