A Világ Kapu szilánkjának készítése

- részlet – "A törpök azt mondják: a kő nem hazudik. Sok évnyi utazás után rá kellett jönnöm, hogy ez talán igaz. Az emberek viszont gyakran félnek attól, amire a kő emlékszik." Myrindorba érkezésemkor úgy éreztem, mintha nem várost látnék, hanem egy hegy belsejében dobogó szívet. A csarnokok mennyezete olyan magasan húzódott a fejem fölött, hogy néhol a fáklyák fénye sem érte el. Hatalmas oszlopok kapaszkodtak a mélybe és a magasba egyszerre, mintha nem is építették volna őket, hanem a hegy maga növesztette volna ki őket. A levegő meleg volt. Nem kellemesen. A kovácstüzek, olvasztómedencék és mélyről feltörő gőzök fojtogató súllyal ültek a mellkasomra. Napokig jártam a várost. Beszéltem kovácsokkal, kőfaragókkal. Beszéltem olyan öregekkel, akik többet hallgattak, mint beszéltek. Mikor a Világ Kapu szilánkjairól kérdeztem őket, legtöbben elfordították tekintetüket. Mások Khur-Dor, a Mélyek Atyjához vagy Varganhoz intéztek egy rövid fohászt. Végül egy öreg belekezdett: - Nem minden követ kovácsolnak. Ennyit mondott. Később találtam rá újra. Egy kisebb ivóban ült, ahol a sör fekete volt, mint a szurok. Megvárta, míg mellé ülök. Aztán beszélni kezdett. - Régen történt. Még az öregek öregjei előtt. Mikor a mélyművesek valami különös dolgot találtak a hegy gyomrában. Nem érctelepet. Nem kristályt. Valamit...ami világított. Állítása szerint a törpök eleinte azt hitték, különleges ásványra bukkantak. Darabokra törték, kovácsolták, olvasztották. Semmi sem változott. A kő nem engedett. Mintha maga döntötte volna el, mi lehet belőle. A legnagyobb mesterek gyűltek össze. Végül sikerült apró darabokat leválasztaniuk róla. Szilánkokat. Kisebbeket és nagyobbakat. Az egyiket Parázsmagnak nevezték el. Mert belsejében vörös fény mozgott. Lassan, mint tűz alatt izzó szén. - Aztán jöttek a próbák. Először állatokkal. Aztán önkéntesekkel. Végül elítéltekkel. Az öreg itt hosszú ideig hallgatott. Már azt hittem, nem folytatja. - Akik megérintették... némelyik sikított. Némelyik nevetett. a legtöbből hamu lett. Nem hittem neki. Vagy legalábbis szerettem volna nem hinni. De a tekintete nem változott. A poharában a hab már rég eltűnt. - És akkor történt. Az egyik kovács fia elszaladt az őrök mellett. Kisgyermek volt, talán hat vagy hét éves. Mire bárki megállíthatta volna, már megfogta a követ. Mindenki azt hitte, ott hal meg. Senki nem mozdult, senki nem mert. De nem történt semmi. A gyermek csak állt, nézte a követ. Majd elmosolyodott. „Meleg...” Csak ezt mondta. A vörös fény a kőben lassan elhalványult. Majd újra felizzott. Lassan, mint valami szívverés. Közben színe kékessé vált. Az öreg itt elhallgatott. Én pedig megkérdeztem: – Mi lett a gyermekkel? Sokáig nem válaszolt. Aztán: - Hazavitték. Aznap este elaludt. Másnap sem ébredt fel. Egy hét múlva sem. Egy év múlva sem. Éreztem, hogy végigfut a hideg a hátamon. - Nem halt meg, lélegzett. Öregedni sem öregedett. Így a hát mélybe vitték. Oda, ahol a tűz nem alszik ki. Mikor megkérdeztem, mennyi ideje alszik, az öreg rám nézett. És furcsán elmosolyodott. - Azt mondják... néhány éve felébredt. És az első szavai ezek voltak: „Miért sír a hegy?” Lejegyezte Latamir Castello magiszter Rold Kőszakáll elbeszélése alapján Myrindor egyik alsó csarnokában