A múlt ölelő karjai

A naplemente vörös fénye véresen csillant meg a Fekete Griff Lovagrend egykori fellegvárának omladozó falain. Öt alak gázolt át a térdig érő gazon a kapu felé. – Már most szólok, hogy utálom a várakat – morogta Morghar, a törp harcos, miközben megigazította a vállán a nehéz kétélű fejszéjét. – Túl sok a kő, kevés a sör, és a pincékben mindig valami büdös dolog fészkel. – Nyugalom, mesterem – kacsintott rá Mirna, a tolvajlány, miközben a tőreit lazította meg a hüvelyükben. – Ha szerencsénk van, a büdös dolgoknál ott lesz a lovagrend elveszett ereklyéje is. Az Éjcsillag Medálért egy halom aranyat kapunk a fővárosban. – Az arany nem minden, Mirna – jegyezte meg Ser Belendir. A lovag nehéz vaspáncélja ütemesen csörgött minden lépésnél. – Az a medál szent tárgy. Arra való, hogy a sötétséget elűzze, nem arra, hogy elherdáljuk egy fogadóban. A csapat mögött, az árnyékok között suhant Alizabeth. A vámpírnő kecsesen lépkedett, napernyőjét már összecsukta, hiszen a nap utolsó sugarai épp eltűntek a horizonton. – A sötétséget elűzni? – mosolygott Alizabeth, villantva egy apró szemfogat. – Milyen unalmas cél, lovagom. Én személy szerint kifejezetten kedvelem a sötétet. Ugye, fülöp? A megszólított Elion, az elf mágus megállt a romos kapu előtt. Hosszú, kék köpenye megrebbent a szélben. Kezében a rúnakő fényleni kezdett. – Nevezz még egyszer fülöpnek, vérszívó, és a következő tűzlabdámat nem a szörnyekre lövöm – mondta hűvösen az elf. – De Alizabeth-nek igaza van abban, hogy a sötétség már bent vár minket. Érzem a rontást a falakon belül. Mirna óvatosan előreosont, és feltolta a korhadt tölgyfa ajtót. A csikorduló hangra denevérek raja reppent ki a fejük felett. Ser Belendir azonnal rántotta a kardját, és pajzsát maga elé tartva lépett be a poros, pókhálós nagyterembe. – Morghar, balra figyelj! – utasította a lovag. – Tudom a dolgom, konzervdoboz! – vágott vissza a törp, és harci állásba feszült. A terem közepén egy hatalmas, félig lerombolt Griff-szobor állt. Mögötte, a falból árnyékszerű, nyúlós csápok kezdtek előbújni, a romokat megszálló sötét mágia védelmi rendszere. – Na, erről beszéltem! – kiáltott fel Mirna, és egy kecses bukfenccel egy kidőlt oszlop mögé vetődött, ahonnan azonnal dobótőröket hajított a csápok tövébe. Elion felemelte a botját, és ősi elf szavakat suttogott. A bot végéből tiszta, fehér fénysugár tört elő, ami elégette a legközelebbi árnyékcsápot. A lény sikoltása megrázta a falakat. – Belendir, most! – kiáltott az elf. A lovag ordítva rontott előre, kardjával kettévágva egy másik árnyékot, de egy harmadik csáp hátulról megkerülte, és a lábára tekeredett, a földre rántva a nehéz páncélos harcost. – Segíts... a szent fénnyel... – nyögte Belendir, miközben az árnyék szívta el az erejét. Alizabeth egy szempillantás alatt ott termett mellette. Emberi szemmel követhetetlen sebességgel kapta el a csápot a puszta kezével. A vámpír ereje hatalmas volt; egyetlen rántással szaggatta szét a sötét anyagot. Megragadta Belendirt a páncéljánál fogva, és könnyedén talpra állította. – Köszönöm – lihegte a lovag, kissé zavartan, hogy egy vámpír mentette meg az életét. – Ne szokj hozzá, szentfazék – kacsintott Alizabeth. – Csak nem akartam, hogy a vacsorámat más egye meg előttem. Eközben Morghar és Mirna már a szobor talpazatánál jártak. A törp a fejszéjével szétzúzta a szobor megrepedt márványalapját, aminek a belsejében egy titkos rekesz lapult. – Itt van! – kiáltott fel Mirna, és kikapta a rekeszből az ezüst láncon lógó, kék drágaköves medált. Ahogy a tolvajlány magasba emelte az Éjcsillag Medált, az vakító, tiszta kék fénnyel ragyogott fel. A fény végigsöpört a termen, és az összes megmaradt árnyékcsáp azonnal elpárolgott tőle, mintha sosem léteztek volna. Csend telepedett a romokra. Morghar megtörölte az izzadt homlokát. – Hát, ez gyors volt. Most pedig takarodjunk innen, mielőtt a fülöp elkezd verset írni a győzelemről. Elion csak megforgatta a szemét, végül elmosolyodott. – Menjünk. Ser Belendir alig várja, hogy elkezdhesse a prédikációját arról, hogyan mentettük meg a világot. A csapat elindult vissza a kapu felé, zsebükben a kinccsel, készen a következő útszéli fogadó meglátogatására. A kis társaság egy mocsaras erdő szélén fekvő, borongós kis faluba, Ópatakba érkezett. A házak ablakai zárva voltak, az utcákon pedig néma csend honolt, bár a nap még le sem ment. A helyi fogadóban egy reszkető kezű, idős falusi kérte meg őket, miután meglátta Ser Belendir páncélján a szent szimbólumokat. – Az erdő mélyén álló ősi torony... – suttogta az öreg. – Valami felébredt benne. Hetek óta éjszaka fekete köd szivárog belőle, és aki belélegzi, megőrül, vagy elsorvad. Kérjük, mentsenek meg minket! A mocsaras erdőben sűrű, természetellenes sötétség derengett. – Csodás hely – jegyezte meg Mirna, miközben próbált nem belelépni egy bűzös pocsolyába. – Kifejezetten jót tesz a csizmámnak. – Fogd be, te lány – morogta Morghar, fejszéjét szorongatva. – Nem a csizmád a baj. Figyelitek a fákat? Nincsenek madarak. Még a bogarak is elhallgattak. – Mert valami sokkal nagyobb ragadozó van itt – mondta Alizabeth. A vámpírnő szemei vörösen izzottak a félhomályban. – Érzem a vér szagát... de ez nem élő vér. Ez rothadás. Elion, az elf mágus megállt, és megérintett egy feketébe borult fatörzset. – Ez nem egyszerű rontás. Egy ősi, bebörtönzött entitás szabadult el. A torony falaiban tartották fogva, de a pecsétek megtörtek. Hamarosan megpillantották a fák közül kimagasló, fekete kőből épült tornyot. A tetejéből sűrű, gomolygó fekete füst áradt, a lábánál pedig a falu elveszett lakóinak élőhalottá vált testei kóboroltak. – Belendir, vezess minket! – kiáltott fel Elion, és botját felemelve védőburkot vont a csapat köré a közeledő sötét energia ellen. – A fény nevében! – ordította a lovag, és pajzsával előre törve utat vágott az élőhalottak között. Morghar mellette haladt, fejszéje pusztító ívben söpört végig a szörnyeken. – Na, ez már inkább az én stílusom! – nevetett a törp, bár a homlokáról patakzott az izzadság. Mirna macskaszerű ügyességgel cikázott a harcolók között, egyenesen a torony nyitott kapuja felé, miközben Alizabeth emberfeletti sebességgel tépte szét a rájuk rontó lényeket. A torony legfelső szintjén egy hatalmas, arc nélküli, tiszta árnyékból és tébolyból álló lény lebegett, a Kárhozat Őrzője. Amint beléptek, a lényből áradó mentális nyomás mindannyiukat a földre kényszerítette. – Túl... erős... – nyögte Elion, miközben a varázsereje összeomlott. A lény egy fekete energianyalábot lőtt ki Ser Belendirra, akinek a páncélja megrepedt, és tehetetlenül vágódott a falnak. Morghar ordítva rontott rá, de az árnyék egyetlen kézmozdulattal fújta el a nehéz törpöt, mintha csak egy pihe lett volna. Alizabeth megpróbált mögé kerülni, de a lényből áradó ősi sötétség megbénította a vámpírt. – Ez a sötétség... túl tiszta... felemészt – suttogta Alizabeth, térdre rogyva. Mirna maradt az egyetlen, aki még mozdulni tudott, a fal mellett lapulva. – Mirna! – kiáltott fel Belendir a földről, utolsó erejét összeszedve. – A táskámban... a medál! Az Éjcsillag! Nem elpusztítani kell... az egy börtön! Zárd be vele! Mirna odavetette magát a lovaghoz, kikapta a táskából az előző kalandban szerzett Éjcsillag Medált. A lény észrevette, és egy halálos fekete tüskét formált, hogy átszúrja a lányt. – Elion, most! – ordított Mirna. Az elf mágus minden megmaradt akaraterejét összeszedve egy utolsó, vakító fényvillanást lőtt a lény szemmagasságába. Az árnyék elvakultan hördült fel, elvétve a célt. Mirna felugrott a szobor romjaira, közvetlenül a lény fölé, és teljes erejéből előre tartotta a medált, miközben megnyomta a közepén lévő rúnát. – Ezt kapd ki, te mocsok! – kiáltotta a tolvajlány. A medál kék fénye nem sugárzott, hanem elképesztő erővel szívni kezdte a sötétséget. A lény üvölteni kezdett, ahogy az óriási árnyéktestét a medál apró drágaköve magába szippantotta. A torony rázkódott, a falak repedeztek. Egy utolsó, fülsiketítő robbanással a lény teljesen eltűnt. A medál kék köve most sötétvörösen és feketén pulzált – a fogságba esett ősi gonosz erejétől. A torony omlani kezdett. – Morghar, lábra! – kiáltott fel Alizabeth, és a vállára vette a sérült Belendirt, míg Mirna felsegítette a kimerült Eliont. A csapat az utolsó másodpercben vetődött ki a kapun, mielőtt a torony kőhalommá roskadt volna össze maguk mögé temetve a múltat. A faluba visszaérve a köd felszállt, és a nap első sugarai elérték a házakat. A falusiak ujjongva fogadták őket. Morghar leült egy kidőlt fára, és ránézett Mirnára, aki a táskájába süllyesztette a most már rendkívül veszélyes medált. – Nos... – mondta a törp. – Úgy tűnik, ezt a medált mégsem adhatjuk el a piacon egy kancsó sörért. – Nem hát – mosolygott Mirna fáradtan. – Most már egy mozgó bombát hordunk magunkkal. Ki kér egy italt? Ópatak hálás népe minden tisztelete ellenére sem tudott segíteni Ser Belendiren. A lovag hiába mondott el minden szent imát, a páncélja alatt, a mellkasán lévő repedésből kiinduló fekete erek nem akartak eltűnni. A Kárhozat Őrzőjének fekete energianyalábja nem egyszerű zúzódást hagyott maga után, a húsába rágta magát a rontás. – Nem bírja ki a fővárosig – állapította meg Elion, miközben a falu szélén megvizsgálta a sebet. Az elf ujjaiból áradó gyógyító fény azonnal pislákolva kialudt, amint a Lovag fekete ereihez ért. – Ez egy átokseb. Az életenergiáját emészti fel. Három napon belül teljesen elsorvad. – Van egy kolostor a Fehér Sziklák gerincén, egy napra innen – mondta rekedten Morghar, miközben a fejszéjét tisztogatta a rászáradt élőhalott-vértől. – A Fényőrzők szerzetesei ott tanyáznak. Ha valaki, hát azok a szentfazekak talán ki tudják imádkozni belőle ezt a dögvészszerűséget. A csapat nem vesztegette az időt. Lovakat szereztek, és erőltetett menetben indultak meg a hegyek felé. Belendir az út nagy részében lázasan félrebeszélt, Mirna pedig aggódva szorította a táskáját, amiben az Éjcsillag Medál baljóslatúan, sötétvörösen pulzált. Másnap alkonyatkor érték el a kolostor vaskos tölgyfakapuját. A szerzetesek, látva a haldokló lovagot, azonnal beszállították a szentély belső kamrájába. Az apát, egy idős, mélyen barázdált arcú férfi, azonnal nekilátott a rituálénak. – Erős a hited, fiam, de ez a rontás ősibb, mint a rendünk – suttogta az apát, miközben szenteltvízzel és fénymágiával próbálta visszaszorítani a sebből kúszó sötétséget. – Csak késleltetni tudom a hatását. Ahhoz, hogy elpusztítsuk az átkot, ismernünk kell a forrását. Ez a fekete mágia... kísértetiesen emlékeztet a déli vérbárók rituáléira. A szentély sarkában, az árnyékban meghúzódó Alizabeth halkan felnevetett. A hangja rideg volt, mint az északi szél. – Mert az is, apát – lépett előre a vámpírnő, és a gyertyák fénye megvilágította sápadt, tökéletes arcát. A szerzetesek azonnal a fegyvereikhez – nehéz, szentelt fakarókhoz – nyúltak, Ser Belendir pedig a láztól reszketve próbálta felemelni a fejét az ágyon. – Alizabeth...? – mormolta a lovag. – Nyugodjatok meg, szentemberek, ha bántani akarnám, már Ópataknál kiszívtam volna a vérét – intette le őket a vámpírnő egy unott kézmozdulattal. Letette a napernyőjét a fal mellé, és egyenesen a haldokló lovag ágyához sétált. – Az apátnak igaza van. Ismerem ezt az átkot. Én... láttam a megszületését. Mirna és Elion döbbenten néztek a társukra. Bár hónapok óta együtt utaztak, Alizabeth múltjáról szinte semmit sem tudtak, azon kívül, hogy halálos, gyors, és túl sokat gúnyolódik Belendir hitén. – Nem vagyok egyszerű útszéli vérszívó, ahogy a fülöp nevezi – nézett Elionra, aki most az egyszer nem vágott vissza a gúnynévért. – Alizabeth von Carstein a becsületes nevem. A Déli Vérbárók utolsó, tiszta vérvonalából származom. – A Von Carstein ház? – sápadt el az apát, és egy lépést hátrált. – Az a család évszázadokkal ezelőtt bukott el, amikor a saját palotájukat nyelte el a föld! – Pontosan – bólintott Alizabeth, és a szemei egy pillanatra felizzottak. – És hogy miképp szereztem az „átkomat”? Nem egy mágus vagy boszorka tett azzá, lovagom. Ez a családom öröksége volt. Apám, a báró, alkut kötött azzal a lénnyel, amit tegnap bezártatok a medálba, a Kárhozat Őrzőjével. A teremben megfagyott a levegő. Morghar a fejszéje nyelére támaszkodva hallgatott, Mirna pedig ösztönösen a medált rejtő táskához kapott. – Halhatatlanságot és hatalmat kért, hogy a birodalmát megvédhesse Sundraltól – folytatta Alizabeth, miközben ujjaival óvatosan végigsimított Belendir páncéljának megrepedt szélén, vigyázva, hogy ne érjen a szent szimbólumokhoz. – Az Őrző megadta. De a démoni paktum ára a vérszomj volt, és a lelkünk elvesztése. Amikor rájöttem, mit tett a családommal, fellázadtam ellenük. Én magam nyitottam meg a kapukat a Fekete Griff Lovagrend előtt, hogy pusztítsák el a saját fajtámat. Belendir tágra nyílt szemmel nézett a nőre. – Te... te hívtad be a lovagrendet? – kérdezte rekedten. – Igen. A te elődeid rombolták le a kastélyunkat, Belendir. Én segítettem nekik tőrbe csalni az Őrzőt, és végignéztem, ahogy az akkori nagymester az Éjcsillag Medálba zárja a lényt. Cserébe a lovagok megkímélték az életemet, és futni hagytak a napernyőmmel, mint egy kitaszított korcsot. Az átkom azóta is velem van, örök élet, amit a halál és a szomjúság árnyékol be. Az Őrző fekete energiája azért nem fogott ki rajtam a toronyban, mert ugyanaz a vér és mágia folyik az ereimben, mint ami őt élteti. Alizabeth mély levegőt vett, majd közelebb hajolt Belendirhoz. – A seb, amit kaptál, a paktum megtörésének a szilánkja. Az Őrző bosszúja a Fekete Griffek utódján. A szenteltvíz itt nem segít, apát. Csak egy módon menthetjük meg a lovagot. El kell vinnünk a medált a családom egykori palotájának romjaihoz, a déli sivatag szélére. Ott, ahol a paktum köttetett, ott lehet csak feloldani az átkot. De figyelmeztetlek titeket, ha oda megyünk, a múltam összes démonával szembe kell néznünk. Morghar felmordult, és megigazította a nehéz fejszét a vállán. – Hát, eddig is utáltam a várakat és a mocsarakat – vigyorgott a törp. – A sivatag legalább száraz. És ha van ott valami, amit szét lehet verni a fejszémmel, én benne vagyok. Mirna fáradtan elmosolyodott, és ránézett a kimerült Elionra. – Úgy tűnik, a sörözés megint elmarad – mondta a tolvajlány. – Irány dél! A rituális kamra nehéz csendjét Belendir fojtott köhögése törte meg. A fekete erek már a nyakáig kúsztak, sötét kontrasztot alkotva a lovag sápadt bőrével. – Nem mehettek így délre – mondta rekedten Belendir, miközben megpróbált feltápászkodni, de a karjai azonnal összecsuklottak alatta. – Három nap az életem. Lovon ez az út legalább két hét. Maradok. Keressetek egy papot, aki feladja az utolsó kenetet, ti pedig vigyétek a medált, és pusztítsátok el azt a dögöt. – Na még mit nem, konzervdoboz! – horkant fel Morghar, és a fejszéjét a falnak döntötte. – Nem azért rángattunk el idáig a mocsáron át, hogy itt dögölj meg egy halom szentfazék között. Különben is, ki fogja visszatartani a szörnyeket, ha én elfáradok? – Morgharnak igaza van, a lovag nélkül nem indulunk el – jelentette ki Mirna, de a hangjában ott bujkált a tehetetlenség. – De Belendir állapota miatt a menetidőnk megduplázódna. Lassúak lennénk. Mire a sivatag határára érnénk, már csak a hűlt helyét találnánk. Az idős apát ekkor elgondolkodva megvakarta a szakállát, és a terem végében lévő nehéz, vasalt ajtóra nézett. – Talán van egy másik út – mondta az öreg, és intett a csapatnak, hogy kövessék. – Időnk nincs, de a kolostorunk pincéjében fekszik az Őrzők Könyvtára. Évszázadok óta gyűjtjük az elfeledett tudást. Kövessetek! A csapat leereszkedett a dohos, fáklyákkal megvilágított katakombákba, ahol milliónyi poros tekercs és kódex sorakozott. Az apát egy hatalmas, bőrkötésű könyvet emelt le az egyik polcról, és az asztalra csapta, amitől akkora porfelhő szállt fel, hogy a törp azonnal tüsszenteni kezdett. – Itt van – mutatott az apát egy bonyolult rúnákkal teli fejezetre. – Egy ősi térhajlító rituálé. Egy pentagramma segítségével kaput nyithatunk a világ két pontja között. Elion, te magasan képzett mágus vagy, a te fénymágiád és a rúnaköves botod képes lenne fókuszálni az energiát a teleportációhoz. Elion közelebb lépett, és végigsimította a lapokat. Az elf szemei elkerekedtek. – Ez... tiszta térmágia. Elméletben lehetséges. De van egy óriási bökkenő, apát úr – nézett fel az elf komolyan. – A teleportáció vakon életveszélyes. Ha nem ismerjük a pontos koordinátákat vagy a célpontot, a földbe, egy sziklafalba, vagy a semmi közepébe materializálódhatunk. Jártam már a déli sivatagban, de a Von Carstein palota romjait sosem láttam. Nem tudom odairányítani a mágiát. Mindenki elhallgatott. A terv működhetett volna, de hiányzott a legfontosabb láncszem. Ekkor a könyvtár sötét sarkából halk sarokkopogás hallatszott. Alizabeth lépett elő az árnyékból, a szemeiben furcsa, tőle szokatlan melankólia csillogott. – Én tudom a pontos helyet – mondta halkan a vámpírnő. – Nem a palotát... azt elnyelte a föld, és a környező dűnék naponta változnak. Van viszont egy hely, alig egy mérföldre a romoktól, amit a sivatagi viharok sem temethettek be. Egy oázis szélén álló, ősi bazaltív. Mirna felvonta a szemöldökét. – És honnan vagy ebben ennyire biztos? Egy sivatagban? Alizabeth elfordította a fejét, és a hangja hirtelen elvesztette a szokásos gúnyos élét. Ritka pillanat volt ez, a rideg vámpírnőből felsejlett a hajdani, halandó lány. – Mert az a hely volt az egyetlen menedékem – suttogta, és a távolba révedt. – Évszázadokkal ezelőtt, még a paktum előtt, a családom egy rivális ház sarjával akart összeadni. De én... én egy egyszerű fegyverkovács fiába voltam szerelmes. Juliannak hívták. Azon a helyen találkoztunk titokban, a bazaltív árnyékában, távol a palota intrikáitól. Amikor apám aláírta a paktumot, Juliant ölték meg elsőként, hogy a vérével pecsételjék meg a szerződést... Az az ív az egyetlen tiszta, kedves emlékem abból az életből. Minden kőre, minden vésésre emlékszem. Elion bólintott, megértve a helyzet súlyát. – Ez elég lesz. Ha megosztod velem az emléket, a rituálé során képes leszek ráhangolódni a bazaltív képére, és pontosan oda nyitni a kaput. Nem vesztegették az időt. Visszatértek a rituális kamrába, ahol a szerzetesek segítségével felsegítették Belendirt, és a kör közepére ültették. Elion a rúnaköves botjával krétával rajzolta fel a monumentális pentagrammát a padlóra, miközben az apát és a szerzetesek szent énekeket kántáltak, hogy stabilizálják a kolostor védelmi energiáit. Alizabeth oda lépett Elionhoz. Lehunyta a szemét, és finoman megérintette a mágus homlokát. Az elf testén megborzongott a hideg, ahogy átáramlott a vámpírnő elméjéből a kép, a forró, sivatagi szél, a csillagos déli égbolt, és az ősi, magányos bazaltív, amely egykor két szerelmes titkát őrizte. – Megvan – suttogta Elion, és a szemei hirtelen vakító kék fénnyel gyúltak ki. A rúnaköves botját a pentagramma közepére csapta. A rúnák lángra lobbantak, és a körön belül a levegő vibrálni, sűrűsödni kezdett. Egyre hangosabb zúgás töltötte be a szobát, a tér megrepedt, és a fáklyák lángjai a kör közepe felé hajlottak. – Kapaszkodjatok! – kiáltotta Morghar, miközben fél kézzel megragadta Belendir páncélját, a másikkal pedig a fejszéjét szorította. Egy utolsó, vakító villanás rázta meg a kolostort, majd a rituális kamrában hirtelen síri csend lett. A csapat eltűnt, csak a padlóba égett pentagramma füstölgő nyoma maradt utánuk. A következő pillanatban a fojtogató, fagyos hegyi levegőt forró, száraz, porral teli szél váltotta fel. A csapat tagjai egyszerre huppantak le a puha, homokos talajra. Mirna köhögve törölte meg a szemét, Morghar pedig értetlenül nézett körbe. Fölöttük, a sivatagi éjszakában hatalmas, idegen csillagok ragyogtak. Közvetlenül mellettük pedig ott magasodott a magányos, szélmarta bazaltív, pontosan úgy, ahogy Alizabeth emlékeiben élt. A távolban, a dűnék játéka mögött baljóslatú, fekete sziluettként rajzolódtak ki a Von Carstein palota romjai. A sivatagi éjszaka csontig hatoló hidege lassan átadta helyét a hajnal első sugárzó, vöröses fényeinek. A csapat úgy döntött, megvárják a reggelt, mielőtt az ismeretlen romok közé merészkednének. Belendirt az oázis pálmái alatt helyezték el, ahol Elion fénymágiája és a hűvös forrásvíz némileg csillapította a lovag lázát. Miközben a többiek a felszerelésüket ellenőrizték, Mirna kissé távolabb állt a csapattól. Egy homokdűne tetejéről, mozdulatlanul szemlélte a távolban sötétlő, fenségesen és baljóslatúan magasodó Von Carstein romokat. A napfelkelte fényében a palota maradványai olyanok voltak, mint egy földből kiálló, megkövesedett fekete csontváz. Morghar és Elion messziről figyelték a tolvajlányt. Feltűnt nekik, hogy Mirna szokatlanul csendes, a teste megfeszül, és a jobb kezével görcsösen, szinte fehéredő ujjakkal szorítja a táskájában rejtőző Éjcsillag Medált. – Mi lelte a macskát? – mormogta a törp, miközben a fejszéjét fente. – Általában már azon rágódna, mekkora kincsek lehetnek odabent. Most meg úgy néz ki, mint aki szellemet látott. Elion elgondolkodva rázta a fejét, majd elindult a dűne felé. A törp követte. Odaértek Mirna mellé, aki annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a közeledtüket. – Mirna? Minden rendben? – kérdezte halk, dallamos hangján az elf. – Olyan feszültség árad belőled, ami még a medál sötétségét is elnyomja. A lány nem válaszolt, csak még jobban rászorított az amulettre. – Na lökjed már, kislány, mi a baj? – dörzsölte meg a szakállát Morghar. – Ha a sivatagi egerektől félsz, majd én agyoncsapom őket. Mirna vett egy mély, remegő levegőt. Végül kibukott belőle a szó, a hangja rekedt volt az elfojtott feszültségtől: – Egy korábbi meló... – kezdte, és a szemei még mindig a romokon pásztáztak. – Hónapokkal ezelőtt történt. Egy névtelen, különös csuklyás alak bérelt fel a fővárosban. Rengeteg aranyat ígért. A feladatom az volt, hogy surranjak be egy elhagyatott, romos erődbe messze délen, és hozzak el onnan egy mágikus tárgyat egy titkos kamrából. Akkor még nem tudtam, hol vagyok... éjszaka hoztak, bekötött szemmel. Megfordult, és egyenesen Elion és Morghar szemébe nézett. – A medált kellett elhoznom. Az Éjcsillag Medált. Amikor leemeltem az oltárról, az egész erőd megremegett. A falak megrepedtek, a föld megnyílt, és valami... valami mérhetetlen, iszonyatos sötétség tört ki a mélyből. Halálhörgést hallottam, és a megbízóm sikolyát. Eszméletlen pánikban menekültem el onnan, a medállal a zsebemben. Azt hittem, csak egy egyszerű lopás volt. Nem tudtam, mit tettem. De most, hogy itt állok... most kezd összeállni a kép. Én... én szabadítottam fel a Kárhozat Őrzőjét. Miattam pusztult el Ópatak, és miattam haldoklik Belendir. A vallomást nehéz csend követte. Morghar megvakarta a fejét, de mielőtt megszólalhatott volna, Alizabeth lépett elő az ív árnyékából. A vámpírnő arca komoly volt, a gúnyos mosolynak nyoma sem volt rajta. – Akkor nem te vagy az egyetlen, aki érzi – mondta Alizabeth, miközben a felkelő nap elől a napernyője alá húzódott. – Amióta megérkeztünk, a vérem forr. Nemcsak az Őrző van jelen ebben a medálban. Valami más is elszabadult itt, amikor elloptad azt az amulettet. Valami, ami a családom paktumának legmélyén gyökerezik. Elion a rúnaköves botjára támaszkodott, és a romok felé fordult. A bot végén lévő kék kristály hirtelen halványan pulzálni kezdett, ritmust váltva a távoli romokból áradó energiával. – Igaza van – mondta az elf mágus, és a hangja elkomorult. – Érzem a tér rezdüléseit. Ez a medál nem csupán egy börtön, amibe az Őrzőt zártuk. Ez egy kulcs. Egy fókuszpont, ami egyensúlyban tartotta a sötét mágiát ezen a vidéken. Azzal, hogy Mirna elmozdította a helyéről, egy láncreakciót indított el. Minden e körül a medál körül forog. Sokkal, de sokkal többet jelent, mint azt bármelyikünk hitte volna. Nemcsak Belendir életéről van szó... ha nem kötjük meg újra a rituálét a romoknál, ez a sötétség fel fogja falni az egész déli vidéket. Mirna bűntudattól terhes tekintettel nézett a társaira, de Morghar nehéz, bőrkesztyűs keze hirtelen a vállára nehezedett. – Na jól van, elég a torkunkon akadt falatokból – mondta a törp, és elszántan elmosolyodott. – Elrontottad, kislány? Meglehet. De most itt vagyunk, hogy kijavítsuk. És én még egyetlen sötét mágiát sem láttam, amit egy jól irányzott fejszecsapás ne tudott volna jobb belátásra bírni. A nap ekkor már teljesen felkelt, aranyba öltöztetve a sivatag homokját. Belendir, bár gyenge volt, a pajzsára támaszkodva sikeresen lábra állt. A szemeiben ott égett a lovagi elszántság. – Akkor nincs vesztegetni való időnk – mondta a lovag rekedten, miközben megigazította nehéz vállvértjét. – Induljunk. Felkészülni a legrosszabbra! A csapat elhagyta az oázis biztonságát, és elindult a dűnéken át a Von Carstein palota romjai felé, készen arra, hogy szembenézzenek a medál valódi, félelmetes titkával. Ahogy a csapat egyre mélyebbre gázolt a perzselő sivatagi homokban, a levegő vibrálni kezdett a hőségtől – és valami másfajta, láthatatlan feszültségtől is. Elion léptei egyre lassabbá váltak. Az elf mágus homlokát ráncok barázdálták, rúnaköves botját szorító ujjaiban pedig fura motoszkálás, egy megfoghatatlan, fojtogató gyanú kezdett fészket rakni. Végül nem bírta tovább. Pár gyors lépéssel beérte a menet élén haladó tolvajlányt, és halkan megszólította: – Mirna... valami nem hagy nyugodni. Miután elmenekültél az erőd romjai közül az amuletthez kapott arannyal, mi történt? Mi lett a medállal? És mi lett a megbízóddal? Mirna egy pillanatra megtorpant, majd egy kesernyés félmosollyal az arcán lépkedett tovább. – A megbízóm ott maradt a romok alatt, ebben biztos vagyok. Az a sikoly... egy haldokló hangja volt – mondta, miközben a kezével ösztönösen megérintette a táskáját. – De a történetnek ott nem lett vége. Másnap reggel, a főváros szélén lévő egyik sikátorban három másik alak talált meg. Pontosan olyan ruhát viseltek, mint a megbízóm. Ugyanolyan nehéz, mélyvörös szegélyű, sötétszürke csuklyát. Keresték a medált. Követeltek, fenyegettek, de szerencsére addigra már jól elrejtettem, legalábbis ezt hittem. Bár sikerült egérutat nyernem a tetőkön át, a medál végül a kezükbe került. Elion hirtelen megállt a dűne gerincén. A szemei tágra nyíltak, az arca pedig olyan sápadt lett, mint Alizabethé a napernyője alatt. – Várj... – suttogta az elf, és a hangja megremegtette a levegőt. – Mondd el pontosan. Hogy nézett ki az a ruha? Milyen rúnák voltak a csuklyájuk szélébe hímezve? – Sötétszürke posztó, a szélén ezüstfonallal varrt, egymásba fonódó kígyók vagy indák. Miért kérded, fülöp? – fordult felé kíváncsian Mirna. Elion kezében megremegett a rúnaköves bot. – Mert az az én régi mágusrendem viselete volt – felelte az elf, és a szavaiból mérhetetlen keserűség áradt. – Évszázadokkal ezelőtt... a rendünk a Fényt és az egyensúlyt szolgálta. De aztán a nagymesterek rábukkantak egy ősi, elfeledett rituáléleírásra, amely az örök életről és a halál feletti uralomról szólt. A könyv és a tudás eltorzította a rendet. Belülről kezdtek rohadni, mint a tölgyfa, amit gomba rág. Aki fel merte emelni a szavát a sötét rituálék ellen, vagy nem állt be a sorba, azt könyörtelenül meggyilkolták. Én... én voltam az egyik utolsó, aki épphogy csak el tudott menekülni onnan, élve. Morghar is közelebb lépett, hallva a beszélgetést, és elkomorodva hallgatott. – Nem hagytam annyiban – folytatta Elion, a romok felé nézve. – Felkerestem a Fekete Griff Lovagrendet. Elmondtam nekik, mi folyik a falak mögött. Végül a lovagokkal együtt tértünk vissza, egy hatalmas, véres ütközetben. Azt hittük, egytől egyig kiirtottuk az eltorzult mágusokat. A tiltott könyveket elégettük, a gonosz ereklyéket lefoglaltuk. Akkoriban hallottam egy pletykát... azt beszélték, hogy létezett egy medál, a rend legfőbb hatalmi fókusza, ami abban a végső csatában megsérült, megrepedt. Hogy mi lett vele, azt senki sem tudta. Én magam sohasem láttam. De most már biztos vagyok benne... ez a medál az. A sérült amulett, ami az Őrzőt börtönözte be, és amit te, Mirna, akaratlanul kiástál a múltból. A rendem túlélői még mindig ezt keresik. Miközben a csapat próbálta feldolgozni az elf szavait, valami egészen megdöbbentő dolog történt. Ahogy egyre közelebb értek a Von Carstein palota monumentális, fekete kőből emelt kapujához, Ser Belendir léptei megváltoztak. A lovag eddig csak vonszolta magát, nehéz páncélja alatt lázasan zihált, és Elion fénymágiája tartotta benne a lelket. Most azonban kiegyenesedett. A mellkasán lévő páncélrepedésből kiinduló fekete, átoksújtotta erek hirtelen pulzálni kezdtek, de nem pusztították tovább a húsát. Épp ellenkezőleg, mintha Belendir új erőre kapna. A szemeiből eltűnt a láz homálya, a tekintete kitisztult, és olyan határozottan markolta meg a kardja markolatát, mint a sebesülése előtt. – Belendir...? – nézett rá döbbenten Mirna. – Te... te jobban vagy? A lovag vett egy mély levegőt, és furcsa, mély hangon szólalt meg, mintha nem is teljesen a saját hangja lenne: – Nem érzem a fájdalmat. Sőt... mintha a falakból áradó erő táplálna. Olyan, mintha hazatérnék. Alizabeth a napernyője mögül aggódva nézte a lovagot, és elfojtott egy sóhajt. – Ez nem igazi gyógyulás, lovagom – mondta halkan a vámpírnő. – A palota romjai közt még mindig él az ősi paktum és az Őrző mágiája. Mivel a seb a te húsodban van, a romok közelsége aktiválja az átkot. Erőt ad neked, de ez csalóka. Ha nem törjük meg a paktumot odabent, ez az erő teljesen át fog formálni téged... valami olyanná, amilyen én vagyok. Vagy még rosszabbá. Belendir a hatalmas, sötétbe burkolózó kapura nézett, amely mögött a palota udvara és a mélybe vezető lépcsők tátongtak. – Akkor nem vesztegethetjük az időt – mondta a lovag, és fegyvert rántott. – Menjünk be. A fekete kőkapun belépve a kastély belső udvarára a csapatot azonnal megcsapta az elenyészet szaga. A romok között nem a szél süvített, a sötétségnek saját suttogása volt, ami jéghideg ujjakkal marta a fülüket. A gonosz jelenléte szinte tapinthatóvá vált a levegőben. Ser Belendir léptei nehezek és visszhangzóak voltak. A lovag egyre furcsábban viselkedett, időnként meg-megtorpant, a feje mereven rángott, és a szemei egy pillanatra teljesen elsötétültek. Amikor Elion hozzá akart érni, a lovag olyan nyers, fojtott hangon morogta, hogy „ne nyúlj hozzám, fényszolga”, hogy a mágus azonnal visszahúzta a kezét. Belendir nem volt önmaga; a testét fűtő idegen, sötét erő percről percre nagyobb darabot hasított ki a tudatából. Alizabeth magabiztosan, mégis feszülten vezette a csapatot a düledező oszlopsorok között. Egy hatalmas, tátongó kráter széléhez értek, amely valaha a palota fő kincstárába és a legmélyebb katakombákhoz vezetett. – Itt van – mutatott le a vámpírnő az árnyékba. – Ez a kazamatalejárat vezet az oltárhoz, ahol apám megkötötte a paktumot. De ahogy közelebb léptek, látták, hogy a monumentális kőlépcső teljesen beomlott. Hatalmas, többtonnás fekete márványtömbök torlaszolták el az utat, amit még Morghar fejszéje sem tudott volna átütni, hetek alatt sem. – Falba ütköztünk – mormogta a törp csalódottan. – Nem egészen – lépett előre Mirna egy ravasz mosollyal, miközben megigazította a táskáját. – Amikor legutóbb itt jártam, én sem a főbejáraton jöttem. A tolvajok nem szeretik a feltűnést. Kövessetek. A lány átvezette őket a keleti szárny omladékain, egy félig leszakadt falkárpit mögé. Ott egy keskeny, titkos szellőző- és menekülőjárat tátongott, amely meredeken vezetett a mélybe. Egyenként csúsztak le a sötét, dohos járaton, míg végül egy hatalmas, föld alatti csarnokba érkeztek. Odalent a fáklyák fénye különös, mértani pontossággal megmunkált oszlopokat világított meg. Morghar hirtelen megtorpant. Letérdelt a padlóra, és rücskös ujjaival végigsimította a falak és a monumentális, központi oltár köveit. – Szent ég... – suttogta a törp, és a hangjából teljesen eltűnt a szokásos gúny. – Ez... ez a törpök munkája. Az őseim keze nyoma. Látjátok ezeket a véséseket? A gyémántvágású illesztéseket? A Von Carstein ház nem egyedül építette ezt a helyet. Rabszolgákkal, vagy megvesztegetett törp mesterekkel húzatták fel ezt az oltárt. Miközben Elion és Alizabeth a falakon lévő baljóslatú rúnákat vizsgálták, Belendir pedig mereven, mint egy szobor állt az oltár előtt, Morghar hátrahúzódott Mirnához. – Hé, kislány – suttogta a törp, a szemei furcsán csillogtak a fáklyafényben. – Mutasd csak azt a medált egy másodpercre. Látni akarom a foglalatát. Ha az őseim munkája, talán van rajta egy titkos rovás, ami megmutatja, hogyan kell hatástalanítani. Mirna gyanútlanul bólintott. Mivel a figyelmét teljesen lekötötte a szemközti fal, ahol egy rejtett ajtó mechanizmusát, egy titkos kart vagy gombot próbált kitapintani, kikapta a táskájából az Éjcsillag Medált, és átnyújtotta a törpnek. Morghar átvette a nehéz, sötétvörösen pulzáló amulettet. Alig pár másodpercig forgatta a kezében, majd miközben Mirna háttal állt neki és a falat kaparászta, a törp egy gyors, látványos mozdulattal visszanyúlt a lány nyitott táskája felé, mintha visszadobná bele az ékszert. A táska szája halkan rándult, jelezve, hogy valami beleesett. Csakhogy a törp valójában egy sima, nehéz útszéli követ csúsztatott a táskába – a valódi Éjcsillag Medált pedig villámgyorsan elrejtette a saját nehéz öve alá, a szakálla mögé. – Megvan a mechanizmus! – kiáltott fel Mirna abban a szent pillanatban, és meghúzott egy kiálló kődarabot a falban. A fal megremegett, de nem egy titkos ajtó nyílt ki. A csarnok közepén lévő törp oltárból hirtelen fekete, folyékony árnyék áradt ki. A padlón lévő rúnák vérvörösen izzani kezdtek, és a sötétségből egy gigantikus, torz alak emelkedett fel. Nem a Kárhozat Őrzője volt az – hanem a Paktum Őrzője, az az ősi, démoni entitás, amelyet maga a helyszín és a vérbárók esküje keltett életre, hogy megvédje a szentélyt minden betolakodótól. A lényből áradó iszonyatos aura egy szempillantás alatt betöltötte a termet. A csapatnak esélye sem volt a védekezésre. Olyan elemi erejű lökéshullám vágódott ki a démonból, ami azonnal elnyomta Elion botjának fényét. Az elf mágust a falnak repítette, aki eszméletlenül roskadt a földre. Alizabeth villámgyorsan ugrott volna előre, de a Paktum Őrzője egyetlen fekete árnyékcsápmozdulattal megragadta a torkát, és a padlóhoz szegezte a vámpírnőt, akinek az ereje azonnal elszállt a démoni mágia miatt. Mirna a dobótőrei után kapott, de a lény puszta ordításának hanghulláma méterekre repítette vissza, a fegyverei pedig szétrepültek a sötétben. Morghar felemelte a fejszéjét, de mielőtt lecsaphatott volna, egy vaskos árnyékkéz elgáncsolta, és a nehéz törp tehetetlenül terült el a kövezeten, miközben az övéből az Éjcsillag Medál halkan kicsúszott, és a porban landolt. Egyedül Ser Belendir maradt talpon. A lovag szemei teljesen feketén izzottak, a kardja pengéjén pedig a szent fény helyett a rontás fekete villámai táncoltak. A Paktum Őrzője lassan Belendir felé fordult, és a falak rengetegéből egy túlvilági hang dördült fel, ami mindannyiuk velejéig hatolt. A csarnok padlóján fekvő társaság tagjai hiába próbáltak mozdulni, tagjaikba mintha ólmot öntöttek volna. A Paktum Őrzőjéből áradó aura nemcsak a mágiájukat fojtotta meg, hanem a testüket is a földhöz szegezte. Senki sem tudott felállni; tehetetlenül, megbénulva várták a végzetüket. A démoni entitás lassan felemelkedett az oltár felett, és a sötétségből egy mély, dörgő hang szólalt meg, ami nem a fülükben, hanem egyenesen a koponyájukban visszhangzott: – Elhoztatok mindent... mindent, ami kell ahhoz, hogy végre testet ölthessek. A kör bezárult. Itt van a medál, mint a hatalom fókusza. Itt van a tolvaj, akinek a vére kell a pecsét feltöréséhez, mivel ő érintette meg először a börtönömet. Itt van a mágus, akinek az ereje és eltorzult rendjének tudása végrehajtja a rítust. És itt van a lovag... a tökéletes edény, akiben testet ölhetek. Alizabeth a földhöz szegezve, fojtott hangon vágott közbe. A szemeiben a büszkeség és a kétségbeesés viaskodott: – És én? Az én vérem és erőm nem kell a paktumodhoz, te korcs? Az Őrző fekete árnyékarca lassan a vámpírnő felé fordult. – Nem, Alizabeth. A te erőd nem kell a rituáléhoz. Veled egészen más célom van. – Miért pont a lovag? – préselte ki magából a szót Elion a fal tövében, miközben próbált levegőhöz jutni. – Ő a Fény szolgája! Miért pont az ő teste? – Mert ő Julian leszármazottja – felelte a hang, és a név hallatán a teremben mintha megállt volna az idő. Alizabeth elfehéredett, emlékei hirtelen a régmúltba repítették vissza. Julian... a halandó férfi, akit egykor mindennél jobban szeretett. – Julian...? – suttogta a vámpírnő, és a hangja megremegett. – De hát Juliannak nem voltak gyerekei tőlem! Amikor a kastélyunk elbukott, ő meghalt. Tudtam... tudtam, hogy volt egy pici gyermek, akit Julian nevelt. Az akkori felesége meghalt szülés közben, így maradt rá a baba. Julian vigyázott a kisfiúra, és sosem tagadta meg a sajátját. Csak ezután, évekkel később jöttünk össze mi ketten... De te... te ezt honnan tudod?! Honnan tudsz Julianról?! Ekkor a Paktum Őrzőjének fekete, folyékony árnyékteste vibrálni kezdett. A torz, démoni alak lassan zsugorodni és tisztulni kezdett. A sötét csápok emberi formát öltöttek. A fáklyák halvány fényében a csarnok közepén hirtelen egy magas, nemes tartású, a vámpírnak ismerős férfi sziluettje állt előttük. Pontosan olyan volt, mint azon a napon, amikor évszázadokkal ezelőtt elváltak. Julian volt az. Alizabeth egykori, rég elveszett szerelme. – Mert én vagyok az, Alizabeth – mondta Julian, és a hangja most már lágy volt, meleg és tiszta, pont olyan, ami egykor megnyugtatta a vámpírnő vad szomjúságát. – Az Őrző nem egy idegen démon. Amikor a lovagok lerohanták a kastélyt, a lelkem csapdába esett a paktum és a medál sötétségében. Évszázadok óta várok rád ebben a börtönben. Ez a lovag, Belendir, az én egykori fiam egyenes ági leszármazottja. A vérvonalunk megegyezik. Ha elfoglalom a testét, újra hús-vér emberré válhatok. Újra élhetek. És ami a legfontosabb... újra együtt lehetünk, Alizabeth. Örökké. A vámpírnőt sokként érte a felismerés. A bénultság megszűnt körülötte, és lassan térdre emelkedett. A szemei megteltek könnyel, amit évszázadok óta nem érzett. Ott állt előtte az egyetlen lény, aki miatt valaha embernek érezhette magát. A gondolat, hogy Julian visszatérhet hozzá, hogy véget érhet az örök, magányos átka, és újra együtt lehetnek, szinte teljesen elragadta az elméjét. Ugyanakkor oldalt ott feküdt a földön a tehetetlen, megszállt Belendir, akinek a testét épp fel akarták áldozni. És ott volt Mirna, Elion és Morghar is. Alizabeth lelkében iszonyatos vihar tört ki. Vívódni kezdett. Az egyik oldalon ott volt az évszázados vágyakozás, a szerelem létének és beteljesülésének esélye. A másik oldalon viszont ott volt az ígéret, a becsület, és a tény, hogy a lovag megmentése miatt jöttek ide. Belendir, aki az életét kockáztatta Ópatakért, és a többiek, akik a társai lettek a bajban. Ha átadja magát a boldogságnak, azzal halálra ítéli a barátait, és feláldozza Julian egyetlen fiának utolsó sarját. Julian lassan kinyújtotta a kezét Alizabeth felé, várva, hogy a vámpírnő mellé álljon és segítsen befejezni a rituálét. Alizabeth lelkében a mérleg nyelve fájdalmasan lengett a halhatatlan szerelem és a frissen meglelt bajtársiasság között. Az Őrző – Julian arcát viselve – pontosan látta a nő vívódását, és nem akart több időt veszíteni. Egyetlen néma szellemi paranccsal az oltárhoz kényszerítette a teljesen transzba esett Ser Belendirt, aki gépies mozdulatokkal felfeküdt a hideg kőlapra. Ezzel párhuzamosan a démoni akarat kántálásra kényszerítette Eliont is, az elf mágus szemei üvegessé váltak, és akarata ellenére kezdte el suttogni az örök élet eltorzult, sötét rituáléjának kezdő igéit. Morghar, a nehéz ólomsúly alatt nyöszörögve, minden erejét összeszedve próbált mozdulni. Ám az Őrzőnek már nem volt szüksége a törpére. Egy hanyag kézmozdulattal láthatatlan csápokat lőtt Morghar felé, és egyetlen pillanat alatt kiszívta belőle az életenergiát. A törp harcos fejszéje csörrenve esett a földre, ő maga pedig teljesen erőtlenül, zihálva rogyott a kövezetre. A démon ezután a tolvajlányt vette célba, láthatatlan erőkkel odavonszolta Mirnát az oltár melletti, rúnákkal körbevett kőmedencéhez. – Már csak egyetlen dolog hiányzik, szerelmem – fordult Julian meleg, csábító hangon Alizabeth felé. – Neked kell, önként, kiontanod a tolvajlány vérét az oltáron. Csak a te kezed pecsételheti meg az új életünket. Tedd meg, és újra a tiéd vagyok! Alizabeth lassan lépkedett előre, de a gyanú szikrája már fellángolt benne. Ahogy a férfi arcát nézte, megérzett valamit. Talán egy természetellenes, jéghideg fuvallat volt az, vagy talán egyetlen mondat, amit a valódi Julian soha, semmilyen körülmények között nem ejtett volna ki a száján. A valódi Julian inkább a halált választotta volna, mintsem ártatlanok feláldozását. Ez a lény nem a szerelme volt, hanem egy parazita, amely Julian emlékeiből táplálkozott. A vámpírnő meghozta a döntést. Az arca jéghideggé vált, és határozott hangon szólalt meg: – Törpe! Hozd ide nekem a medált, hogy nekikezdjek a rítusnak! Ezzel a mondattal Alizabeth titokban a saját tiszta vámpírvérének erejét és akaratát vetítette a földön fekvő Morgharba, megosztva vele az életerejét. A törp izmai hirtelen megfeszültek, a szíve újra verni kezdett, és a földön heverő Éjcsillag Medál felé nyúlt. Az Őrző gúnyosan elmosolyodott, biztosnak érezve a győzelmét, hiszen azt hitte, a vámpírnő behódolt neki. Miközben Elion hangosabban kántált, Alizabeth felvett egy fénylő tőrt az oltárról, és egyenesen az Őrző szelleme mellé lépett, mintha a rituáléra készülne. Morghar – még mindig az Őrző kényszerítő mágiájának hatása alatt, de Alizabeth erejétől fűtve – akarata ellenére felállt, felvette a porból a medált, és elindult vele az oltár felé. Amikor a törp az oltár mellé ért, Alizabeth alig észrevehetően biccentett a fejével. A dörzsölt Morghar pontosan értette a jelet. Egyetlen villámgyors, hirtelen mozdulattal megfordította a kezében a nehéz ékszert, és az ősi törp kovácsmesterek titkos fogását alkalmazva megnyomta a medál foglalatának rejtett rovását. A medál hatástalanításának pillanatában a csarnok sötét energiái egy másodpercre megzavarodtak, és az Őrző védelme megbicsaklott. Abban a szent pillanatban Alizabeth egész testéből megfordult, és teljes erejével sújtott le a tőrrel, egyenesen az Őrző szellemének mellkasába. – Te nem vagy Julian, és sosem voltál az! – ordította a vámpírnő, miközben a hangja visszhangzott a kazamatákban. – Ő meghalt! A tőr tiszta acélja és a rituálé hirtelen megszakadása iszonyatos robbanást idézett elő. Az Őrző arca torzzá rándult, Julian illúziója darabokra hullott, és a démon egy túlvilági, fület tépő sikollyal, fekete porrá és semmivé foszlott a levegőben. A gonosz jelenléte teljesen elenyészett, és a csarnokra végre rátelepedett a csend. A pusztító rituálé megszakadása után a sötét köd lassan elszállt a csarnokból. A nyomasztó ólomsúly eltűnt, a megbénított társak pedig végre megtöltötték tüdejüket a fojtogató, porszagú levegővel. Ser Belendir szemeiből kitisztult a feketeség, a mellkasán lévő átokseb sötét erei elhalványultak, majd teljesen felszívódtak. Elion kábultan rázta meg a fejét, Mirna pedig megkönnyebbülten tapogatta meg a nyakát. Bár mindannyian le voltak gyengülve és sajogtak a tagjaik, de életek, egészségesek és végre mindannyian önmaguk voltak. Együtt, egymást támogatva vonszolták fel magukat a titkos járaton keresztül a felszínre. Amikor kiléptek a Von Carstein palota monumentális kapuján, a déli sivatag vakító, perzselő délutáni napfénye szinte elvakította őket. Alizabeth azonnal felemelte és határozott mozdulattal felhúzta a fekete napernyőjét, hogy elrejtőzzön a sugarak elől. Elion a rúnaköves botjára támaszkodva Morghar felé fordult. A szemeiben még mindig ott ült a döbbenet. – Morghar... hogyan tudtad, mit kell tenni azzal a medállal? Honnan ismerted a hatástalanító mechanizmust? – kérdezte az elf mágus. A törp fáradtan elvigyorodott, megveregette a nehéz övét, ami alá végül visszadugta az igazi amuletted, és büszkén megigazította a szakállát. – Úgy, fülöp, hogy sok évvel ezelőtt én magam javítottam meg azt a medált – vetette oda a törp, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Tudtam, hová kell nyúlni. A csapat megdöbbenve torpant meg a homokban. Mielőtt azonban bárki kérdezhetett volna, Alizabeth mély levegőt vett a napernyője oltalma alatt, és halk, komoly hangon megszólalt: – Mert én kértem meg rá. Itt az ideje, hogy az igazat is megtudjátok. Én álltam sok minden mögött, ami velünk történt. Mirna és Belendir hitetlenkedve néztek a vámpírnőre. – Hónapokkal ezelőtt én magam küldtem azt a különös, csuklyás megbízót hozzád, Mirna – vallotta be Alizabeth, egyenesen a tolvajlány szemébe nézve. – Szükségem volt valakire, aki elég ügyes ahhoz, hogy kiássa a kőhalomból a medált. Nem gondoltam, hogy a megbízóm elárul engem, és a saját zsebére akarja megtartani az erőt. Miután te elmenekültél a romok közül, sikerült visszaszereznem az amulettet. Mivel megsérült az egykori ostromban, elvittem Morgharhoz, az egyetlen törp mesterhez, akiben bízhattam, hogy csinálja meg. – És én megcsináltam! – bólintott Morghar. – Csakhogy alighogy elkészültem vele, a fülöp korábbi, eltorzult mágusrendjének megmaradt tagjai rajtaütöttek a műhelyemen, és elvették tőlem. – Pontosan – folytatta a vámpírnő. – Miután a mágusok elrabolták a javított medált, nyomozni és kutatni kezdtem utánuk. Tudtam, hogy egyedül nem fogok boldogulni. Ezért lassan, módszeresen összeszedtem ezt a csapatot. Úgy intéztem, hogy az utunk keresztezze egymást, és végül megtudtam a medál pontos helyét is az ősi erőd romjai között, ahol végül Mirna újra rátalált. Belendir előrelépett, a nehéz páncélja halkan csikordult. – De miért, Alizabeth? Miért kellett neked mindenáron ez a medál? – Hogy megtörjem az átkot – felelte a vámpírnő egyszerűen. Ezzel a szóval Alizabeth hirtelen, egyetlen laza mozdulattal leeresztette a napernyőjét. Összecsukta a selymet, és hagyta, hogy a déli sivatag vakító, sárga napfénye teljes egészében elárassza sápadt arcát és alakját. A többiek lélegzetvisszafojtva ugrottak hátra, arra számítva, hogy a vámpírnő abban a szent pillanatban lángra kap és hamuvá ég. De semmi sem történt. Alizabeth bőre nemhogy nem égett, de szinte ragyogott a fényben. – Szent ég... – hűlt el Mirna. – Akkor... akkor már nem is vagy vámpír? Sikerült? Alizabeth halkan felnevetett, és a szemfogai még mindig veszélyesen villantak meg a szája szélén. – Már hogyne sikerült volna. Most is pontosan ugyanaz a vámpír vagyok, mint eddig. Csak szabad. – De hát... akkor meg a napfény? – mutatott rá teljesen összezavarodva Elion. – Ha vámpír vagy, hogyhogy nem éget el a nap? Alizabeth csibészesen elmosolyodott, vállára kapta az összecsukott napernyőt, és elindult előre a dűnéken át, hátrahagyva a sötét múlt romjait. – Sosem kellett az ernyő – vetette oda hanyagul a válla felett a döbbent társaságnak. – Csak szeretem a stílusos kiegészítőket. Na, gyerünk, eleget porosodtunk ebben a lyukban. Menjünk és igyunk egyet végre! Morghar hatalmas kacajjal követte, Belendir, Elion és Mirna pedig egymásra nézve, fejcsóválva mosolyodtak el. A csapat, immár valódi bajtársakként, elindult a legközelebbi oázis fogadója felé, hogy egy korsó hideg sör mellett ünnepeljék meg a győzelmet. ignussen