Így született meg egy krónikás

Részletek Vatan Hanhar emlékirataiból Barátom, Finayl, a halálos ágyán megkért, hogy folytassam az ő útját, és mutassam meg a világot, hogy az milyen nagy. Különösen az olyan közembernek, aki egy eldugott faluban él, és léte alapján a közeli városon és a szomszédos falvakon túli terület már a világ végét jelenti számára. Eredeti írásait Ashenben hagytam, viszont fogalmam sem volt mit kezdjek a másolatokkal. Korábban sohasem beszélgettünk vele arról, mi lesz majd az írásaival, ha történne vele valami. Inkább áradozott, mennyire fontosnak tartja, hogy az átlagember is megismerhesse a világot, amelyben él. Ne csak a valóságot lássa, hanem a misztikumot is, amely körbe lengi. Mert a valóság néha fáj, néha érthetetlen, és a szintjükön megmagyarázhatatlan. Egy történet valakinek tanulság, lehetőség, míg másnak csak egy mese. És most, ígéretemet szegve itt álltam hajón fedélzetén, mert fogalmam sem volt mit kezdjek a kéziratokkal. Lehet nem csak Finayl, hanem munkája is a kezeim közt hal meg? Erre lenne rendeltetve? Ha az ember hívő, akkor bűneiért vezekel. Jómagam is vezekeltem. Talán ezért, talán a bűntudat miatt, vagy hogy barátom emléke ne kopjon el, amikor csak tudtam elővettem írását és olvastam. Kezdetben magamnak, majd a hajón lévő tengerészeimnek, akik rácsodálkozó, mégis szomjazó tekintettel hallgatták Finayl történetét. Volt olyan is, ki engedett érzéseinek és a végén sírva fakadt. Végül a történet velem együtt partra szállt. Felolvastam a kikötői kocsmákban. Kereskedőknek, akikkel üzletet kötöttem, majd azok családjának, barátainak. Lassan úgy ismertek, mint a kereskedő, akinek van egy jó története. Mindenhol ott volt a kíváncsiság, a megrendülés és a világ megismerésének vágya. A gyermekek tátott szájjal, az asszonyok éhes kíváncsisággal, a férfiak néhol kritikával, néhol elismeréssel hallgatták végig. Néha nem is egyszer. A bennem élő kicsi lény mindeközben egyre hatalmasabbá nőtt. Kezdetben csak időnként, mardosta belsőmet, hónapokkal, évekkel később már alvatlanságra kárhoztatta nyughatatlan énemet. … Amikor barátommal Sundralba tartottunk, sokszor kérdeztem, nem fél attól az országtól. Bár magam többször is megfordultam ott, de mindig úgy mentem, mint ha az lenne az utolsó utam. Finayl miközben a távoli horizont mögött figyelte a lenyugvó napot a következőt mondta: - Ahogy elrendeltetett, hogy a nap keleten felkeljen, majd nyugaton alászálljon, úgy a sorsod nagy pontjai is már megíródtak. Viszont az, hogy a kettő közt milyen napod lesz, az csak rajtad múlik. … Egy megrendelés miatt a távoli Aeldor királyság fővárosába, Vaelrendbe kellett utaznom. Már annyiszor elmeséltem Finayl írását, hogy amikor az országba léptem, szinte ismerősnek tűnt a táj. Az északi része tényleg olyan volt, mint a béke szigete. A helyiek kedvesek voltak, még az idegenekkel szemben is. Nem élt szívükben gyanakvás. Szállásért sokszor fizettem barátom történeteivel, és így haladtam a főváros felé. Tényleg olyan volt a környéke, mint egy hatalmas sakktábla. Ennyi vizet még sohasem láttam egy helyen. Mindenhol ott munkálkodtak a dolgos kezek. Mintha magam is éreztem volna a földben áramló mágia hűvös, de lágy áramlását. A város számomra leírhatatlan volt, még sosem láttam efféle hatalmas települést. Mintha nem is az eddig megszokott világomban jártam volna. Bár az igazat megvalva, így is volt. Nehezen találtam meg a kereskedőnek házát, kivel ügyem volt. Nem bántam. Így legalább bejárhattam a várost. Csak másnap jutottam el hozzá. Egy jobbfajta fogadóban szálltam meg, ahol este, már nem is emlékszem milyen indíttatásból, de előadtam mesémet. Rá kellett jönnöm, a helyiek pont ugyanolyanok, mint bárhol máshol Velaryth-ben. Kiéhezve hallgattak, és a tátott szájak, mint éhes kis madarak hangtalanul kiáltozták: „Még, még!” … A délelőttöt még a település varázsának szenteltem, majd, nem sokkal ebéd előtt érkeztem meg üzlettársam házába. Fájlalom, és meg is követem Őt ezért, de a nevét sajnos elfeledtem. Vendéglátóm háza igazi kis udvarház volt. Belépve egy fallal körülvett hatalmas udvarra érkeztünk, amelynek közepén frissen nyírt fű méregzöld színében pompázott. Aprókaviccsal felszórt út vette körül a zöld részt, melynek közepén egy jelenleg nem működő szökőkút állt. Az udvar két oldalán faragott oszlopok terpeszkedtek, jóllakott uraságként, akiknek lábainál, alázatos népkén, szépen karbantartott virágok garmadája terült el. A bejárattal szemközti oldalon egy hatalmas háromszintes épület foglalt helyet, akár egy uralkodó trónusa. Az alsó szint elülső része nyitott volt, mint egy hatalmas terasz. Itt vártak rám. Nem csak leendő üzlettársam, hanem annak barátai és családjaik. Vagy húszan lehettünk az asztalnál. Az ebéd ízletes volt, még nekem kívülállónak is. Bár nem az általam megszokott ízvilág, de kedveskedésként még hazámból származó ételeket is felszolgáltak. Éreztem, hogy egy kemény beszélgetéssel állok majd szemben, ha egyszer ennyire megpróbálnak lekenyerezni. Az asztaltársaim először hazámról, majd az útjaimról kérdeztek. Valahogy az üzlet nem került szóba. Egy kis beszámolóm után, kanyarítva, de fel is vetettem, hogy rá is térhetnénk jövetelem céljára. A ház ura már majdnem biccentett, de előtte még oldalra pillantott. Fejem ösztönösen követte. Egy középkorú, vékonyarcú elf felé. Pont mikor tekintetünk találkozott megszólalt, nem utasítóan, mint ha kérne. - Előbb hallgassuk meg a történetét! A gyerekek mind lelkesülten, ugrálva kiáltozták. - Igen! Igen! Hallgassuk meg! - A híre hamarabb ideért, mint Ön! – szólalt meg vendéglátóm. – Ha megkérhetném elmesélné azt a történetet! Azt, amit mindenhol elmesél. A gyermekeim már hallották, de magától is szeretnék. Honnan, kitől? Már majdnem megkérdeztem, amikor az apróságok közül felismertem az egyikükben a tegnap esti fogadói hallgatóságom egyik gyermekét. - Persze. – szólaltam meg végül és belekezdtem. A jegyzet nélkül is ment, annyiszor elmeséltem. Most is, mint mindig, csendben hallgatták szavaimat. Nem csak a gyermekek, szüleik, hanem az elf is. Figyelt, mintha ő is átélte volna, de mégis megpróbálta tartani magát. Mint ha elemezné, nem teljesen átélné a történetet. Mikor befejeztem, már nem a gyermekek, nem a szüleik, hanem az elf arcát pásztáztam. Tudtam, őt kell meggyőznöm, őt kell elvarázsolnom. Végül megtörtént. Egy ember, harcot nem csak a csatatereken vív, hanem a mindennapi életben is. Ez is az volt. Életem során sokszor volt részem hasonló harcokban, némelyiket elbuktam, némelyiket megnyertem. Amikor megláttam az arcán a megrökönyödést, mely egy általános megelégedettséggel zárult, éreztem győzelmemet. Viszont ez nem adatott meg egyből. A harctéri hangulatomból a gyermekek üdvrivalgása, az asszonyok rejtőzködő arcai, ahogy titokban próbálják meg megtörölni könnyező szemeiket, rántott vissza a valóságba. Sok elismerést és dicséretet kaptam, és megértem szabadkozni, hogy az érdem, nem az enyém, hanem barátomé. Az elf felé fordultam. Tőle vártam a mondat végi pontot. Nem kaptam meg. Helyette egy kérdést: - Esetleg van másik is? Hirtelenjében, válaszolni sem tudtam. Habár, ez a kérdés már régóta ott keringett a levegőbe, mint sas, amely egérre vadászik, de eddig még nem csapott le. Eddig. Magamban már hányszor készültem erre, hányszor gondolkodtam, mit mondjak, de ahogy akkor, most sem jutott eszembe más frappáns dolog. - Nos, csak ez van. – Mondottam, szemlesütve. Az elf látta rajtam a megtörtséget, a legyőzöttséget. Mélyen a szemembe nézett, majd megszólított, lágyan, nem utasítóan: - Mesélne nekünk a hegyekről? Ashenről? Először ki akartam térni, hogy amit én mondanék, az fele sem olyan jó, mint barátom története. A gyerekek, mint éhes fiókák ujjongva követelték, miközben szüleik kérték, meséljek Ashenről. Megtettem. Először nehezen jött a szó. Viszont az arcokon ugyanazt a kíváncsiságot, érdeklődő tekinteteket láttam, mint Finayl történeténél. Éreztem, ahogy egyre jobban belelendülők, és nem keresem a szavakat. Szememet lehunyva előttem láttam mindent. Mintha csak egy színelőadásban lennék, mint ha újra átélném. Ismét sikerem volt. És milyen jól eset, mert most nem barátom elbeszélését mondottam el, hanem az enyémet. Ez most az én sikerem volt. Éreztem a tapsvihar alatt, ahogy a testemben valami furcsa pulzál. Hasonló érzés, mint mikor a tengerparton fekszel és a hullámok hol lágyan, hol erősebben végig simítják testedet. … Miután vendéglátómmal az ebédet követően visszavonultunk, elrendeztük jövetelem célját, és az üzlet megkötetett. Boldog volt, nem csak az általa előnyös szerződés miatt, hanem hogy a családja ilyen jól mulatott a történeteimnek köszönhetően. Megkért, hogy maradjak nála a délután folyamán, és ha gondolom, itt is éjszakázhatok. Talán, még lenne miről mesélnem. Igent mondtam. A kicsiny hallgatóságom estére bővült. Egy-két újabb vendég is érkezett. Sok név, némelyik idegenül hangzott, így sajnos arra már nem maradt erőm, hogy mindet megjegyezzem. Majd leültünk és belekezdtem az általam látottakba. Amikor kezdtem kifogyni, olyan történeteket is meséltem, amit másoktól hallottam. Mindet élvezték. Úgy ahogy én, amikor nevelőatyám esténként mesélt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a másik oldalon állok majd. Mégis, jól esett. Büszke voltam és boldog, de nem estem át a ló túlsó oldalára. Nem vágytam a dicsfényre. Csak arra, hogy a történeteim kiváltsanak valamilyen érzést a hallgatóságból. Ez többet ért számomra, mint bármely szóbeli elismerés. … Késő estig meséltem. A gyerekeket már várta a pihenést hozó, bevetett ágy. Nehezen akartak nyugovóra térni. A ház lassan kiürült. A teraszon pihentem, a fáklyák fényével megvilágított kertet néztem. Majd szemem a csillagos égre tekintett. Szép időnk volt. Bár az udvar és a ház fénye tompította, de mégis láttatni engedte magát a csillagok pislákoló fénye. Az esti, lassan hűvösödő levegő jólesően cirógatta bőrömet. Egy mesének lettem részese, talán, a saját mesémnek. Úgy éreztem, ez a rövid pillanat ott marad örökké az emlékeim között. Egy köszönés szakított ki Velaryth felszínén megbújó kis mennyországból. Az elf volt az. Nem mondhatnám, hogy sokat beszélt. Lényegre törő volt. - Nem gondolt rá, hogy a történeteit leírja? Hogy ezeket megossza másokkal? Hogy a világ megismerhesse Önmagát? Egy ideig csak ott álltam szótlanul. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Majd hirtelen feltörtek bennem barátom, Finayl szavai, kérése. Arcon vágtak a gondolataim, kibuktak belőlem a szavak. A hangom mégis elhagyott, mintha némaságra kárhoztattak volna. Oly jó lenne mindenre emlékezni, oly jó lenne, ha az ember fejét nem lehetne teljességgel megtölteni. Mindaz, amit lát és hall, ott maradna örökre. Nem csak egy emlékként, amelyet az idő eltompít és megváltoztat, hanem úgy ahogy azt megélte. Lehet, hogy mindez nem véletlen? - Úgy értem, lejegyezné. Esetleg könyvként, hogy azt lemásolva más is élvezhesse. Olyanok számára, akikhez Ön sohasem érhet el. Éreztem, ahogy a bennem lakó hatalmas gömböccé dagadt belső érzés, mint ha szétfeszítene. A torkomba dobogott a szívem. Láttam, ahogy Finayl ott áll az elf mögött és támogatóan rám tekint. - Erre kértek. - ahogy megszólaltam, a lelkiismeretem nyomása, akár egy hólyag, kidurrant, megkönnyebbülést hozva számomra. Majd hozzátettem. - Erre vágyom…