Sundral Birodalom

Finayl utolsó naplóbejegyzései töredékesek, néhol a tenger sós vize, néhol a száradó vér foltozta meg a papírt. Ez az utolsó fejezet, melyet a Sundral Birodalom sötét szívéből hagyott rá az utókorra. Majd másfél hét után érkeztünk meg Sundral Birodalom határára. A hajóút eseménytelenül telt. Amíg a hajó jobbján a nyílt, hatalmas, végtelenbe vesző tenger, addig balján égbe magasodó hegyek és kisebb-nagyobb kikötővárosok váltották egymást. Nem mondom, hogy unalmas volt az utazásom, hiszen a tenger adta nyugalomnak köszönhetően az írásnak, kalandjaim lejegyzésének szentelhettem időmet. Ráadásul a hetedik napon egy újabb utas csatlakozott, akit kereskedelmi ügyei szólítottak Sundral Birodalom fővárosába. Időm engedve szóba elegyedtem vele, és szó szót követve talán először életemben úgy éreztem, hogy egy barátra leltem. Bár szikár arca, mélyreható tekintete egyértelműen egy határozott emberről árulkodott, a beszélgetéseink során kiderült, milyen nagy szíve is van. Amint megtudtam, hogy pontosan hová is tart, és én miért járom a világot, úgy döntöttünk, egy ideig együtt utazunk majd. Vatan Hanhar-nak nevezték, mely olyasmit jelent, az ember, aki életre született. Sokat mesélt úti célunkról és a helyi szokásokról. Arról, hogy ez a birodalom erős vallási alapokon nyugvó militarista ország, amelynek élén a szultán áll, akit mindenki egyszerűen Uralkodónak nevez, tényleg az élet és halál ura. Keveseknek adódott meg, hogy láthassák vagy elé járulhassanak. Egy gyönyörű palotában székel a birodalom majdnem közepében, a sivatag határán, amely egy hatalmas barlang alatti tóra épült. Az uralkodóról még azt sem tudják, fiatal vagy öreg. Szinte semmit, mintha maga is csak egy legenda lenne. Ahogy minden más körülötte. Sokan úgy tartják, hogy maga Vorthakar, a Láng Ura adományozta az uralkodói címet, és mutatta meg az utat az első uralkodó számára. Mások szerint sárkányok tanították. Sokan úgy vélik, hogy az uralkodó még mindig ugyanaz a személy, és már több ezer éves. Az is lehet, hogy egy ősi elf, akik oly hosszú életet élhetnek, amennyit nem szégyellnek. A horizonton nem hegyek, hanem füstoszlopok fogadtak. Sundral partjai nem hívogatnak, inkább fenyegetnek. A fekete sziklákra épült erődvárosok úgy merednek az égre, mint egy óriás megkövesedett farkasfogai. Itt a levegőnek fémes íze van, a szél pedig nem hűsít, hanem vág. Mintha a vidék is arról árulkodna, hogy az uralkodó mindenütt jelen van, és hatalmát bizonygatná. Satabul kikötője más tekintetben ugyanolyan volt, mint bármely más kikötőváros. A helyiek folyamatosan dolgaikat intézték, vagy odafelé igyekeztek. A kívülállókkal nem foglalkoztak. Kinézet és ruházat terén semmiben sem különböztek a Déli Szulinátus lakosaitól. Talán arcuk egy kissé teltebb volt, bőrük is ugyanolyan kreolos színű, mint a délebbre elterülő ország lakóinak. Fejfedőt alapvetően a férfiak nem viseltek. A nap tűző ereje ellen a ruhájukra erősített kucsmát hordtak, a sivatag homokja ellen pedig egy sál szerű ruhadarabot, melyet, ha kellett, arcuk védelmére húztak fel. A nők is erős szövetből készült, teljes testet takaró fehér vagy fekete ruhát viseltek, amelyet egy színes szalaggal kötöttek át. A szalag színe a társadalmi pozíciót is jelezte. Habár arcukat nem, de hajukat el kellett fedniük. Kultúrájukban minden elrendeltetett. Erős kasztrendszer uralkodott, az új párok is kiválasztás útján kerültek össze. Leginkább a szülők feladata volt, de időnként az elöljáró is beleszólt. Alapvetően csak a kaszton belüli házasság volt engedélyezett, kivéve a férj családja, amely kiemelhetett feleséget más, alacsonyabb kasztból is. A másik a vallás. Ugyanazt a Tűz-hit gyakorolták, mint a Szulinátus, de mégis egészen máshogy. Míg ott templomokban, szentélyekben gyakorolták a hitet, itt az utcán is lehetett, sőt kötelező volt. Minden reggel és este kötelező ima volt. Ilyenkor az egész ország a földre vetette magát, és hajlongások közepette dicsőítették Vorthakart és annak földi helytartóját, az Uralkodót. A külhoniaknak a földre kellett ülniük ezen idő alatt, így a vallás kivetülése sem sérült meg. – A hallgatás itt aranyat ér, az arany pedig életet, vándor! – jegyezte meg útitársam, miközben segített elrejteni a nyakékemet a ruhám alá. Vatan Hanhar tanított meg a sundrali rendre. Itt a törvény nem az igazságról szól, hanem a Lángtrón iránti engedelmességről. Azt mondta, a pénz beszél, de a vallás ordít. Ha nem zavarod a köreiket, megtűrnek. De ha vétesz a szabályaik ellen, csak a sivatag homokja marad utánad. Ahogy beljebb utaztunk a főváros, Zarathor felé, a táj egyre zordabbá vált. A keleti partvidék dús mezői helyett itt csak a végtelen katonai menetoszlopokat láttam. Sundral nem ország, hanem egy óriási ostromgépezet, amely mintha csak a parancsra várna. A főváros keleti oldalán a hadsereg folyamatosan gyakorlatozott, mintha egy hatalmas katonai tábor lenne. A többi oldalon megművelt földek táblái terültek el, amelyek bőségesen teremtek, mind gyümölcsöket, mind gabonaféléket, de semmi olyat, ami a luxust szolgálná. A város lakossága is ilyen volt. Mindenkinek megvolt a saját élettere, de mindegyik egyforma volt, mintha mindenkinek ugyanabból a vagyonból kellene megélnie. A munkát leigázott népek végezték, akik nemcsak külhoniak, hanem az országon belüli elnyomottak közül kerültek ki. Nem dolgoztatták őket halálra. Jól tápláltak voltak. Értéknek számítottak. Ők adták az ételt, ők gondozták a várost és ennyi. Ezen kívül csak élni volt joguk. És itt történt meg a baj, a baj, amelytől óva intett barátom, Hanhar. Egy asszonyt rángattak a piactér közepére. A bűne? Megkérdőjelezte a mági-papok szavát. A kövek már a levegőben repültek, amikor a testem hamarabb mozdult, mint az eszem. Eléjük álltam. A tömeg elnémult. Hanhar tekintetében láttam a végzetemet. Sundralban az, aki megállítja a büntetést, magára veszi azt. A börtön mélyén, kivégzésem előtti éjszakán Hanharnak adtam a táskámat. – Vidd el magaddal, és tedd meg vele azt, amit én is akartam. Hadd ismerje meg más is a világot, amelyben él. – kértem. Hajnalban vezettek ki. A hideg kő égette a talpam. Letéptek rólam mindent, a mellkasom védtelen volt a kelő nap sugaraival szemben. És amikor az első fénysugár elérte az asheni nyakékemet, nem a halál jött el. A medál úgy robbant fénybe, mintha egy csillag szállt volna le közénk. A hóhérok elvakultan zuhantak térdre. Azt hitték, a Lángtrón istene sújtott le. Este nem a bitóra, hanem a palotába vittek. A teremben sötétség volt, csak egyetlen fáklya égett. Ott ült ő: egy roncs. Az ötvenes éveiben járó férfi teste úgy festett, mintha belülről rohadna. Botjára támaszkodva, reszketve küldött ki mindenkit. – Mesélj a hegyekről – suttogta, és hangjában nem hatalom volt, hanem éhség. – Mesélj az Ashen-hegység fényeiről! Mindent elmondtam. A sárkányokról, a békéről, a fényekről. Amikor befejeztem, hirtelen mozdulattal előrántott egy tőrt, és elvágta a nyakékem szíját. Megdermedtem. Ahogy a kezébe vette a medált, a szeme égszínkékké vált. A ráncok kisimultak az arcán, a háta kiegyenesedett. Az aggastyánból egy ereje teljében lévő, félelmetes harcos vált. Mesélni kezdett egy sárkányról, aki mindig hitt a rosszban rejlő jóságban. A többi sárkány nem hitt neki, így egymaga indult útjára. A legádázabb, leggonoszabb emberhez, akit ismert. Őt kezdte tanítani, hogy egy olyan birodalmat építsen, amely ezen az eszmén nyugszik. De az elárulta. Vérét vette a sárkánynak, hogy attól váljon örökéletűvé. Minden holdtöltekor egy keveset. A sárkány legyengült, haldoklott. Az uralkodó őrjöngött. Új sárkányt akart. Ashenbe küldte seregét, hogy egy újat hozzon. Bár sárkányt nem találtak, de egy furcsa fémet igen, amelytől a sárkány újra erőre kapott. Alig száz év múltán ismét legyengült. Ekkor újabb különítmény ment. Majd egy újabb és újabb. Ezer év vagy még több telt el azóta. És a birodalom csak azért létezett és harcolt, hogy az uralkodó életben tarthassa a sárkányát. Ezért a sok háború. Minden, amit a vallás ad, ezt szolgálja. A sárkány elbukott. – Menj hát, és meséld el ezt Ashenben! Minden ezért van? – kérte. – Ez az én bűnöm. Majd visszaadta a medált, és lassan visszaváltozott, bár nem annyira aggá. A hajnali fényben, a felkelő nap hatására mintha a szeme fénye megváltozott volna. A cellába visszatérve ott várt barátom, akinek mindent elmeséltem. Meghagytam neki, hogy vigye el ezt a történetet. Mikor végeztünk, észleltük, hogy az őrök eltűntek. Nem tétováztunk, megszöktünk. Kint a téren felismert az egyik kövező, és ordítva rontott ránk. Sikerült elmenekülnünk, de egy odasiető őr lándzsájával megszúrta az oldalamat. Először észre sem vettem, csak amikor már a sivatagban voltunk. Addigra már égett a fájdalomtól, és a bennem dúló izgalom alábbhagyott. Innentől nem sok emlékem van. Emlékszem a kikötővárosra, ahová érkeztünk, aztán a sós levegőre, amire ébredtem. A lágy ringatózásra, amelyet eddig csak hajón éreztem. Hanhar mindvégig mellettem maradt. Mindent lejegyzett, amit mondtam, és megeskettem, hogy teljesítse be küldetésemet Ashenben. ________________________________________ Hanhar jegyzete A történet itt véget érhetne. De az ígéret köt, és úgy éreztem, hogy ezt is papírra kell vetnem, mintegy lezárásaként a történetnek. Talán barátomnak, Finaylnak és az igazságnak is tartozom ennyivel. Nos, körülményesen, de végül a leírás alapján eljutottam a kis faluba, ahol annak idején Finayl járt. Ott találkoztam a falu vezetőjével, és elmeséltem mindent. Finayl eredeti jegyzetét átadtam neki, csak egy másolatot tartottam meg. Amikor a medált vissza akartam adni, az elöljáró az oltárhoz vezetett. Az oltárhoz, a sárkány szobra elé. Kezem remegett, ahogy a nyakéket a kőre akasztottam. – Köszönöm, barátom – hallatszott egy halk hang a hátam mögül. Megfordultam. Ott állt Finayl. Nem volt rajta seb, nem volt rajta fáradtság. A szeme égszínkéken ragyogott, akár a délutáni égbolt. Majd megfordult, és én utána nyúltam, hogy megérintsem. És amikor újra felém fordult… már a falu vezetője állt ott, bölcs, nyugodt mosollyal. – Hová tűnt? – kérdeztem értetlenül. Felnézett a magasba, ahol egy hatalmas, fénylő árnyék szelte át a felhőket. – Most már ő is velük szárnyal. Lejegyezte Finayl, a vándor, Mehetne 456. éve, Dzsinnek hava