A Nyugati Határvidék

Rég volt már, hogy Aeldor nyugati részére tévedtem. Utoljára talán még fiatalkoromban jártam erre. Akkoriban kevesebb katonát látott erre az ember, bár régebben embert se láttam sokat. Azóta sokat változott a helyzet, ami nem meglepő, hisz legalább ezer év telt el. Sosem fogom tudni megérteni az emberek gondolkodását. Miért ez a nagy gyűlölet és félelem a félemberek iránt? Hisz majdnem egyformák, mégis máshogy tekintenek rájuk. Igazán példát vehetnének rólunk elfekről. Ők sem hasonlítanak ránk, mégis segítjük, okítjuk őket. Természetesen nem azért gondolom ezt, hogy a védelmükre szeretnék kelni, egyszerűen nem értem. Valószínűleg nem is jutna ez az eszembe, ha nem okkal jönnék erre. A határon túl élő félemberekhez indulok egy barátom kérésére. Aerendil barátom megkért, hogy szerezzek be neki pár históriás könyvet erről a környékről. Szegényem nagy gyűjtő, viszont sosem vonzotta az utazás. Neki elég, ha ellátja pár feladatát a fővárosban, majd többi idejét a könyvtárakban tölti. Ettől függetlenül jó társaság és szeretek vele leülni egy-két mézsörre. Utolsó ilyen találkozónkon kért meg erre a feladatra, mert olvasott valami érdekes könyvet a félemberekről. Ahogy távolodok a határtól egyre kevesebb erdőséget látok, és az erdők helyett a mezők veszik át az uralmat. Csupán egy fél nap telhetett el mióta elhagytam Aeldor határait, és megpillantottam az első települést. Egy kisebb város méretét teszi ki, természetesen inkább falu hangulattal. Nagyon sok szempár követett végig, ahogy sétáltam a települést átszelő egyetlen nagy útvonalat. Végül megláttam az első fogadót, már ha fogadónak lehet nevezni. egy kis poros épület nyitott ajtóval és két kis melléképülettel. Ettől még nem lenne fogadó, de az ajtón kiszűrődő zajok alapján már annak ítéltem. Belépve kellemes meglepetés várt, ugyanis elég szépen karbantartott fogadóról van szó. Természetesen az eddigi szempárokat elhagyva újakat találtam magamnak, nem is vagyok meglepve, nem hiszem, hogy sok elf jár errefelé. A bárpulthoz sétálva már csak a csinosan öltözött hölgy vonta el a figyelmem. Már azért is, mert nem foglalkozott a többi gyanakodó tekintetével. Fülig érő mosollyal, farkát csóválva szolgált ki engem, majd adott szobát az egyik melléképületben. A szoba nem volt nagy, de rendben volt tartva, teljesen megfelelt számomra. A fogadós hölgytől azt is megtudtam, hogy itt nincs könyvtár, de van egy tanítójuk, akinek lehetnek ilyen könyvei. Azt is említette, ha ott nem járok sikerrel, akkor a következő településen biztosan, mert ott van egy könyvtárféle. Később felkerestem, hogy a szokásaikról kérdezzem, s végül elmondtam neki miért is jöttem a környékre. Meglepődött, hogy vannak, akik érdeklődnek utánuk és szokásaik iránt. Elmondta nekem azt is, hogy nem csak a szokásos kutya-ember, macska-ember él errefelé, hanem vámpírokkal is megélnek békességben. A vámpírok említésére már én is felkaptam a fejem. A nő azonban úgy beszélt róluk, mintha legfeljebb egy távolabbi szomszédos családot említene. Háborúskodásról nem igen hallani köreikben. Előfordul néhány ellentét, de annak ellenére megélnek egymás mellett. Másnap felkerestem a tanítót. A tanító egy pillanatra rám meredt, amikor meghallotta, mit keresek, majd szó nélkül kutatni kezdett könyvei között. Sajnos egy helyi kiskönyvet tudott adni, így ő is továbbküldött a következő településre. Kifizettem a szobát és elköszöntem a kedves fogadóstól, aki azt mondta, hogy estére el is érhetem a következő települést. Úgy gondolom azt nem vette számításba, hogy egy kisebb viharba keveredek, így mielőtt odaértem volna meg kellett állnom estére. Szerencsémre azért nem teljes pusztaságok vannak errefelé, így egy facsoportnál sátrat vertem. Az éjszaka csendesen telt pár farkasvonyítást kivéve. Reggel újra útnak indultam és hamar célba is értem. Egy kicsit meglepett a látvány, ami fogadott, ugyanis egy nagy településről van szó, amit inkább hívnék városnak. Mint kiderült ennek a városnak van neve is, Helfer. Nem kell úgy tekinteni, mint egy szokásos város, ugyanis nem találni hatalmas épületeket, a legtöbb nincs 3 szintes, a város viszont hatalmas területen terül el. Az utcák feltűnően szélesek voltak, a házak között pedig nagyobb távolságot hagytak, mint amilyet az emberi városokban megszoktam. Az első dolgom volt megkeresni a könyvtárat, ami nem volt egyszerű, mert itt sem voltak túl nyitottak a helyiek, de azért sikerült útbaigazítást kérni. A könyvtár nem volt egyáltalán kitűnő a többi ház közül. Ha nem lett volna egy kis tábla az ajtó felett fel sem ismerem. A ház belülről sokkal rendezetteb, mint gondoltam volna. A férfi, aki vezeti a helyet, bár kissé meglepődött, de nem volt ellenére, hogy vegyek tőle könyveket. Tán fél óra sem telt el és vagy öt könyvet hozott elém, ami szokásaikról és múltjukról szól. Elmondta, hogy az egyiket saját maga írta, ugyanis itt nem igazán vannak történelemről szóló írások. Azt is megtudtam, hogy a könyvek nagy részét olyan utazóktól vette, akik gyakran látogatják Aeldort. Megköszöntem a könyveket és útbaigazított egy fogadó felé. A fogadó itt már teljesen más volt, ha nem tudom, hogy hol vagyok, akkor nem is hiszem el. Ritkán látok ilyen szépen tartott fogadót utazásaim során. A fogadós egy komoly férfi volt. Rezzenéstelen arccal szolgált ki, a meglepettség kis szikráját sem láttam szemeiben. Felvezetett a szobámba és meghúztam magam estére. Reggel szóba elegyedtem vele. Megkérdeztem, nincsen-e valaki, aki a határ közelébe tudna vinni engem. Felajánlotta, hogy a fia elvisz engem, természetesen jó fizetségért cserébe. Északabbra indultunk meg, nem abba az irányba, ahonnan én jöttem. Rodon, a fogadós fia azt említette, hogy errefelé úgy ismeri az utakat, mint a tenyerét. Rajta nem látszott semmiféle különös testi vonás, akár embernek is nézhettem volna. Rákérdeztem, miféle nép sarja, mire egy rövid nevetéssel elütötte a kérdést. Nem firtattam tovább, bár különösnek találtam, hogy egész délelőtt egyszer sem láttam enni... Rodon egészen Aeldor határáig kísért. A határon elköszöntem tőle, majd adtam neki egy kis borravalót. Onnan már egyedül folytattam utamat. A következő kisvárostól jól ismertem az utat hazafelé. Thalendir Aevaryn naplójából Teoron 129. éve